1. fejezet - Doroti

 

Álmodd a valóságot, éld az álmodat!

avagy

Hogyan hódítsd meg álmaid k-pop pasiját!

1. fejezet

Doroti

Az ember sok mindent el akar érni. Vannak álmaik, vágyaik, amelyek csak a megvalósításra várnak. De ez mindenkinél változik, hisz van, aki egy vagy két év múlva kinövi, megunja, de olyanok is vannak, akiknek ehhez elég pár nap és máris más foglalkoztatja őket.

Ugyan ide tartozik a rajongás is. Manapság közkedvelt lett a „fan” szót használni arra, aki rajong egy bandáért, sztárért, énekesért, és lehetne még sorolni. Vannak, akik arról álmodnak, hogy egyszer személyesen is találkoznak vele/velük. Esetleg a felesége, vagy a férje lesz, egy-egy kiszemeltnek, bár ez az álmodozás a lányok körében elterjedtebb. Ugyanakkor az vitathatatlan, hogy mindenkinek megvan a maga kedvence. Minden országnak, városnak, földrésznek megvan a maga stílusa, együttesei, hírességei, celebjei. Így van ez Ázsiával is. Sokan elítélik, mielőtt még megismernék. Birka módjára mindegyik ismétli a másikat: „Ott egy ferde szemű!” „Mi jó van ezekben a kínaiakban?!” Holott nem is biztos, hogy kínaiakról van szó, hisz attól hogy Ázsiában élnek, azért különböznek is egymástól. A kínai történelem, a japán kultúra, vagy legyen szó akár a koreaiak írásának kialakulásáról, mind- mind különböznek egymástól.

Azt mondják, hogy az az ember, aki mindvégig kitart az álma mellett elérheti azt. Persze, ehhez tenni is kell valamit, hisz nem várhatod el, hogy a sült galamb a szádba repüljön. A szüleink is mindig azt mondják, hogy „a kemény munka meghozza gyümölcsét”. Hah, persze! De milyen nehéz hozzá kezdeni, nem? Nem még hogy le is arasd. Persze az a könnyebbik része, de már csak az több napot vesz igénybe, hogy rászánd magad a dologra: már pedig megteszem!

Nos, én megtettem. A barátnőmmel együtt. Persze azt nem hangoztatják annyit, hogy Fortunának igen nagy szerepe van az életben. Jó, lehet hallottam párszor, de különös módon nem hittem benne. De ha akkor tudom, hogy ez lesz a vége, lehet kétszer is meggondolom, hogy bele fogok-e...

… Ember tervez, Fortuna végez…



~.~.~

- Siess már! Le fogjuk késni a repülőt!
- Jól van, ne aggódj már annyit, ha már idáig eljutottunk csak nem egy újságon fog múlni. Várd meg szépen, amíg megveszem. De melyik legyen? – kezét szája elé tette, mintha a dolog roppant nagy odafigyelést igényelne. – Hm. Ebben több olyan van, akit szeretek, a másikhoz jobb ajándék van. Jaj, nem tudok dönteni – motyogott a markába.

Ő a barátnőm, Vivien. A nyugalom mintapéldánya. De mikor fordult meg ez a szerep? Mintha eddig én lettem volna a nyugodt lélek. Most meg itt futkosok jobbra – balra, mint a mérgezett egér. Ami nem is csoda, hisz életem első repülésére készülök, ami lássuk be nem utolsó szempont.

– Ezt egyébként is neked szánom az útra. Persze csak miután szépen kiveséztem. De valamivel el kell majd foglalnod magad, és lehet egy üdítő se ártana, mindjárt összeesel, - nézett rám - ennyire azért ne légy ideges. Sima repülő út. Még ha balszerencsésnek is hiszed magad, ahhoz azért kevés vagy, hogy lezuhanjon a repcsi. – Milyen nyugtatás ez?

Ráadásul a remek ötletért is köszönet. A képzeletemben már le is játszottam a filmet, ahogy bemondják a pilóta fülkéből: és most kedves utasaink nyugodjanak meg, csak az egyik motor állt le, így fele olyan lassan fogunk lezuhanni. Vagy, kinézek az ablakon.. jé, füstöl a gép… Hisz ember alkotta találmány, tuti, hogy meghibásodik.. remélem, a fekete dobozt azért majd megtalálják. Vagy lehet elsőnek ki kellene kérdeznem nekem a pilótákat, hogy hol van és egy cetlit írni, hogy biztos megtalálják majd?

Az agyam egymás után kreálta a szerencsétlenebbnél szerencsétlenebb zuhanási módszereket. Fantáziámban létrejött képeket egy női hang szakította félbe.

– Az Amszterdamba induló járat hamarosan megkezdi a felszállást, kérjük az utasokat, hogy mihamarabb szálljanak fel a repülőgépre….

- Hallod? Mindjárt lekéssük, ne nézelődj már! – A válaszát meg sem várva karon ragadtam, és húztam magam után.

A nagy tömegben alig láttam valamit, persze ez lehet annak is köszönhető, hogy 165 centinél nem vagyok magasabb, de ez ellen most mit tehetek? Ilyen lettem, amúgy is, semmi baj nincs a méretemmel, ez lenne az átlag magasság, a többiek túl nagyok! Szerencsémre azért a kijelzőknél gondoltak az ilyen kis termetű emberekre, mint én, így megtaláltam a járatunkhoz tartozó sort. Szépen besoroltunk a nem is olyan rövid sor végére. Most volt alkalmam terepszemlét tartani. Végtére is nem gyakran járok ide. Nézelődésem közben lassan a sor is haladt a repülő fedélzete felé.

Körülbelül 10-15 perces várakozás után már a gép kényelmes párnás székében dőlhettem hátra.

Furcsa volt belegondolni, hogy nem sokára itt hagyom Magyarországot és egy teljesen más kontinensre megyek. Persze ehhez elsőnek át kell szállnunk Amszterdamban. Úgy olvastam, hogy cirka 2 órás lesz az út addig.
Szerencse, hogy nem egyedül kell megtennem ezt az utat, hanem itt van velem barátnőm is. Így nem olyan félelmetes neki vágni ennek a hosszú útnak. Azt azért sajnálom, hogy a szüleim és testvéreim nem jöhettek. Ez lesz az első olyan utam, amikor ennyire távol kerülök a családomtól. Viv sincs ezzel másként.

Amikor elsőnek hallottak az ötletemről, miszerint én Dél-Koreába akarok menni, nem hittek nekem. Azt hitték, hogy ez is csak olyan szeszély lesz, mint akár a zongorázás (két év után abba hagytam) vagy az utána következő lovaglás (ez ügyben gondoltam meg a leggyorsabban magam, viszont máig nem értem miért) vagy a legújabb hobbim, hogy gitározni fogok. Amit nem hagytam abba, csak egyedül elég lassan és nehezen megy a tanulása. Egy év után, aztán csak rájöttek szüleim, hogy ez nem csak egyfajta fellángolás, hanem komolyan gondolom. Vivvel összefogva közösen vállaltuk egymás után a munkákat, hogy mihamarabb annyit össze tudjunk gyűjteni, ami a koreai utazásunkhoz szükséges.
Végül egy bő évnyi gyűjtögetés és spórolás után elérkezett az a nap, amikor a hosszas tervezgetéseket megvalósíthatjuk és a családunk sem tarthat már vissza minket. A jegyeket is lefoglaltuk direkt ezért jóval korábban, így ha nem tudtunk volna megjelenni ezen a napon, akkor ugrott volna az áruk. Így hát szüleink is, nehéz szívvel ugyan, de elengedtek minket erre az útra. Azt azért kikötötték, hogy minden nap értekeznünk kell, legyen ez bármilyen kicsi, vagy rövid üzenet, beszélgetés, a lényeg, hogy tudják, jól vagyunk.

Gyorsan eltelt a 2 óra, és azon vettem észre magam, hogy már az Amszterdami reptéren vagyok.
Körülöttem rengeteg ismeretlen arc – hogy lehetett volna ismerős, mikor először vagyok itt? – és most jutott el ténylegesen az agyamig, az a tudat, hogy ketten maradtunk a nagyvilágban barátnőmmel. Csak magunkra számíthatunk, nincsenek itt a szüleink, hogy rájuk támaszkodjunk.
Megmarkoltam időközben felkutatott bőröndömet, és Viv után indultam. Aki ismételten egy újságos stand felé vette az irányt. Gyorsan karja után kaptam, hogy magam után húzzam egy szuveníres felé. Nyugodtan nézelődtünk a különféle holmik tengerében. A sok kis kacat most mégse kötötte le a figyelmem. Tekintetemmel végig jártam a hatalmas aulát, ahol voltunk. Jóval nagyobb volt, a magyarországi reptértől. Az is feltűnt, hogy itt sokkal több ember van, mint az otthoni reptéren. Igen csak keveredtek az emberek is. Az afrikaiaktól, az európaiakon át, az ázsiaiakig, mindenki megtalálható volt.

Alig láttam valamit az épületből, mert mindig betolakodott a képbe egy ember, vagy egy ember, még egy ember, jé, csomagok, ember…

– Mi van itt, hogy ekkora a tömeg? – Akármerre néztem mindenhol embereket láttam. Úgy gondoltam, hogy nincs ekkora forgalom. Tévedtem.
– Azt hallottam, hogy a Londonból tartó járatról is itt kell átszállniuk az embereknek valami műszerhiba miatt. Szóval, akik ugyanúgy Dél-Koreába utaztak volna onnan, nekik is ezzel a géppel kell menniük. – barátnőmre pillantottam, hisz furcsálltam, hogy ennyire tájékozott, na meg ezt a csomagzörgést is. Bele volt merülve a magazinja kibontásába. Csodálkozva húztam fel a szemöldököm, hogy lehet, hogy még mindig meg van a magazinja és nem bontotta fel. Aztán eszembe jutott, amikor a gépen azt panaszolta, hogy a nagy táskájába tette bele véletlen, így most milyen sokáig kell várnia, hogy megszemlélhesse. Gondolom az előbb is csak fél füllel hallhatta meg, amit mondtam neki. Amint végzett a csomag boncolásával, máris kutatott az ajándék után, ami nem más volt, mint egy egyszerű fonott karkötő két medállal.

– Jé, te tájékozódsz! Ki vagy és mit tettél Viviennel?! – Tettetett meglepődéssel és mutogatással hátráltam pár lépést tőle, a lehető legszerencsétlenebb módon.

Egy mögöttem elhaladó poggyászában elesve, szépen hátravágódtam. Persze, hála a jó reflexeimnek, rögtön kapaszkodó után nyúltam, így megfogtam a legközelebb lévő dolgot, ami körülöttem volt. Ez nem volt más, mint egy kar. Ennek sem vettem sok hasznát, nem akadályozott meg abban, hogy elessek, sőt, még őt is kibillentettem az egyensúlyából, így félig magamra rántva, együtt találkoztunk a padlóval.

Áucs, a fejem. Naná, hogy bevertem! Ez az én formám.

Azt hittem, Vivient húztam magammal, de amikor meghallottam a kacaját, akkor már kezdett furcsa lenni a dolog. Meg hát, most hogy megnézem nehezebb is volt tőle. Most mit csináljak? Tuti mindenki engem bámul. Maradjak mozdulatlan, és tettessem, hogy valami komolyabb bajom esett? Minimum egy agyrázkódás!

– Gyerünk, talpra Doroti, segítsek? – kérdezte drága barátnőm még mindig küszködve a nevetéssel, és állítom, hogy már a könnye is folyt. De ő legalább segíteni próbált nem úgy, mint az, aki épp meggátol a felkelésben.
Na jó, nincs mit tenni, nyissuk ki a szemünket. Rajta! Nem, ez így nem jó. Oké, mély levegő, visszaszámlálás… 3… 2…
És itt történt a legnagyobb baklövés, amit valaha elkövettem. Ahogy kinyitottam a szemem, a tekintetem rögtön találkozott egy sötét szempárral. Csak néztem a feketén csillogó szemeibe, de ahogy jobban szemügyre vettem, egy kis barnás árnyalatot fedeztem fel benne… meg még valamit… talán… düh? Mérges lenne, egy kis botlástól? Vele még sose fordult elő? Amúgy is, miért kell ilyen közel mászkálnia más emberekhez?! Vagy miért nem tud gyorsabban menni, esetleg a poggyászát előtte vagy maga mellett tartani?! Hisz ez az egész az ő hibája. Már nyitottam volna a szám, hogy ezt hangosan is kijelentsem, mikor eltűnt a szemem elől. Barátnőm egyből megjelent előttem, és segített felállni. Egy kicsit zavarban voltam az előbbi eset miatt, mégis szemeimmel rögtön keresni kezdtem azt a – gyönyörű - fekete szemű alakot. Nem messze állt tőlem három haverjával. Legalábbis, gondolom, hogy azok, ha segítenek neki. Egyszerű utcai ruhában voltak, viszont mindegyiken volt fekete napszemüveg és valamilyen sapka. Csak nem hírességnek képzelik magukat? Mikor a barna hajú srác megfordult, elakadt a lélegzetem.

Ez nem lehet, ez csak véletlen, hogy ennyire hasonlítson rá. Tuti azért látok ilyeneket, mert bevertem a fejem. Mondom én, hogy agyrázkódásom lett!
A srác nem másra hasonlított, mint egy híres koreai fiú együttes egyik tagjára. Nem mellesleg az a kedvenc bandám! Azt hittem, hogy majd összeszedi a cuccát és elmegy, ehelyett dühös léptekkel (mindössze 2 lépéssel) átszelte a kettőnk közötti távolságot, és dühtől csillogó szempárral elkezdett nekem beszélni. Megszeppenve álltam előtte, szinte semmit nem fogtam fel abból, amit mondott, csak az arcára figyeltem. Ez ő, ez tuti ő! Úristen! Legszívesebben ugráltam volna örömömben, hogy láthatom őket. Egy kissé oldalra dőltem, hogy megszemléljem a másik három alakot is. Jézusom, ez tényleg a CNBLUE! Visszanéztem a gitárosra, aki nekem beszélt. Elképzelni se tudom, hogy maradhattam egy helyben és nem ugortam a nyakába. Jé, élőben még helyesebb, mint a klipekben. Az arca közelebbről szemlélve, tényleg nem olyan hibátlan, még így sminkkel is látni az apróbb szépség hibákat. De ezt leszámítva, tökéletes. Ekkor ért el hozzám az a pár szó, hogy : ”… you foolish goose!„
Goose… liba… hol van itt liba? Eztán értelmet nyert a mondat is. A rózsaszín ködnek hála csak nagyon lassan jutott el az agyamig az értelmezett mondat, homlok ráncolva néztem most már fel rá, s figyeltem is minden szavára. Tovább folytatta a lehordásomat. Ekkor már elszállt a köd az elmémről, helyette keserű érzés fogott el, és haragom is megnőtt. Ez most velem kiabál?! Itt? Nyilvánosan?! Ráadásul úgy, hogy értsem is?! Na várj csak, én is tudok ám angolul, nem is kicsit. Ha veszekedni akarsz, akkor most emberedre találtál, mindegy, hogy milyen nyelven.

- *Miért engem hibáztatsz, mikor te voltál rossz helyen?*
- *Hogy mi? Ki az a féleszű ember, aki hátrafelé sétál szét se nézve? És nem elég, hogy ő elesik, de még az áldozatot is magával rántja?!*
Viv itt elégelte meg a dolgot.
- Doroti nem kéne jelenetet rendezni. Mindenki minket bámul. – Nem figyeltem rá.
- *Na, mi van? Még mindig nem kérsz bocsánatot?*
- *Na ne! Beverted a fejed, hogy ilyen képzelgéseid vannak? Miért kérnék bocsánatot? Neked kéne!*
- *Még hogy nekem! Te * - Itt már a banda többi tagja is közbe lépett.

Megfogták az egyik karját és elhúzták tőlem. Valamit mondtak neki az anyanyelvükön. Hát igen, ezt én is jól megoldottam, hogy Koreába megyek, és nem tudok koreaiul, vagyis egy icipicit csak. Mindenre nekem sem lehet időm. Viszont az angolt elég szépen fejlesztettem, hisz valahogy csak kéne velük kommunikálni, és máris hasznomra vált. A banda tagjai közre fogták a gitárost, fejükkel a tömeg felé biccentve. Ekkor néztem körbe. Észre se vettem, hogy tényleg ekkora tömeg gyűlt össze, ráadásul nem egy kezében még fényképező gép vagy a telefon is ott volt.
Visszafordultak felém a srácok, kivéve egyet, enyhén meghajoltak majd megfordultak, felvették a csomagjaikat és elmentek. Ezután a többi ember se szentelt nekünk nagy figyelmet. Követték a bandatagokat. Nem hiszem el! Nem lehet ilyen!

- Ezek meg mit csinálnak?! Még nem végeztem!
- Tudod, ahhoz képest, hogy azt hittem, megszólalni se bírsz majd, mégis csak az a banda állt előtted, akit szeretsz és hallgatod a számaikat, elég szép kis összezörrenés volt. Gratulálok! – veregetett hátba, büszke képpel Vivien.
- Ki mondta, hogy szeretem őket?! Az az idő már elmúlt. Hála annak a majomnak, szereztek egy antifant.
- Nem ő volt a kedvenced a csapatból?
- Kivel keversz te össze engem? Le is törlöm a számaikat. – Persze, tudtam, hogy ezt soha nem tudnám megtenni.
- Azért le a kalappal! Ha a nagy kedvencem megjelenne előttem, tuti meg se tudnék szólalni. De hé, ha nem akarod lekésni a csatlakozást, akkor azt hiszem, ideje lenne becsekkolnunk.

Leadtuk a csomagjainkat, oda aduk a jegyeket, útleveleinket. Ezután már csak fel kellett szállni a gépre.
A rövidke folyosón áthaladva ott találtam magam a lépcső előtt. Remegő lábbakkal lépkedtem a fokokon. Az egyiken majdnem fel is buktam. Komolyan, valamit csinálnom kell a két bal lábammal.
Eszembe jutott megint az előbbi incidens, ez új löketet adott, ezután már nem remegve, hanem dühösen lépdeltem a gépre. Amint megtaláltam a helyem, bevágódtam az ülésbe. Keresztbe tettem magam előtt a kezeim, úgy néztem ki az ablakon.
Megérkezett Viv is mellém, leült a helyére majd felém fordult.
- Nem gondolod, hogy túlreagálod? Hiszen.. hé, ne nézz így rám! - nagyon nem hathatta meg a nézésem, pedig próbáltam úgy tekinteni rá, mintha szemmel ölni lehetne. De nem jött össze.
- Figyelj, nem aludtam semmit előző két nap, szinte enni se ettem, annyira izgatott voltam a mai nap miatt, ez meg elrontja itt nekem. – Nem ez volt a fő indok, de nem tudtam volna elmagyarázni, mi bajom van.
- Ne húzd az orrod! Inkább gondolj arra, hogy a mai nappal elkezdődött a három hetes nyaralásunk, és még a célunkat is meg kell valósítanunk.
Ezzel nem vitatkoztam. A mai nappal elkezdődik a több napos tervezgetések valóra váltása. Minderre csak három hetünk van. Lehetetlen küldetés, de aki nem mer, az nem nyer!

Két lány nagy álmokkal, rendíthetetlenül és magabiztosan, útra készen.

Készülj Dél-Korea, jövünk már!