3. fejezet - Doroti

3. fejezet

Doroti

Az ember stressz hatására olyan dolgokat képes tenni, amihez egyébként soha nem lenne mersze. Ezt elõidézheti akár a hirtelen sokk is. Igen. Ez biztos, hogy így van, hisz’ én is csak azért tettem azt, amit tettem. De akkor is! Miért én vagyok az égõ pillantások kereszttüzében?!
Mióta Viv kiment, egy - két ember kiemelkedõ fontosságúnak érzi, hogy engem vizslasson. Milyen idegesítõ! Nyugi Dori, semmi baj, csak hagyd figyelmen kívül õket.

- Hol is van az a magazin, amit vettél, drága barátosném? - szerencsétlennek most átkutatom mindenét. Habár, az nem sok, mert csak a pulcsiját és az ülését tudom átnézni, na meg a párnát, amit kapott.

- Á! Meg vagy! – diadalittas arckifejezéssel veszem fel a két ülés között lévõ papírkupacot.

Unottan lapozgatom az újságot, amiben más nem szerepel csak csupa pletyka. Hmm, Avril férjhez ment. Mégis milyen régi ez az újság, hogy még csak most írják le benne? Persze, ez is leginkább azzal van elfoglalva, hogy csupa fekete volt, a ruhája, a csokra... Hát Istenem, ízlések és pofonok. Õ legalább mert egyedi lenni és változtatni a hagyományokon. Nem értem, miért kell más magánszférájában kutakodni, és ez a körülöttem lévõ fiatalabb egyénekre is vonatkozik.

Olvasás közben, egyre inkább kezdek kételkedni magamban, hogy nem csináltam e valami butaságot. Lehet, hogy csak annyiban kellett volna hagynom a dolgot. Megrázom a fejem. Nehogy már! Hisz’ neki kéne példát mutatnia, õ a híresség, õ lesz a példaképe sok embernek, vagy már az is. Csak annyit kellett volna tennie, hogy feláll és elmegy, ha mást nem is. Viszont, ha tudom, hogy nekem van igazam, akkor mégis, miért rágódom ezen? Azt is tudom, hogy leginkább a keserûségem mondatta velem azokat a szavakat, mert nem akartam még egy kedvencben csalódni, hogy a kamerák kereszttüzében édes, kedvesen bájolognak, a való életben meg ennek a képnek a teljes ellentétei.

Még mindig érzem a hátamba fúródó éles pillantásokat, de lehet, hogy már csak beképzelem. Óvatosan felnézek az újságból, körbekémlelek, ki az, aki még mindig velem van elfoglalva. Nos, igen vannak egy páran. Az istenit! Most már elegem van! Mérgesen csapom le az újságot a mellettem lévõ üres székbe. Oda szólok a mellettem lévõ sorban ülõ lánynak.

- Komolyan, most mi bajod van?
Nem szól semmit, csak mérgesen összehúzza a szemét, majd a kezében lévõ könyv felé fordul, magában motyogva.

Felállok a helyemrõl és a WC felé indulok. Magamban rengetegszer átfutottam már a szituációt, mégis, nem igazán változtatnék semmit, ha újrajátszhatnám. De azért egy pofonért viszket a tenyerem. Persze, ha most összefutnék Vele, tuti lefagynék.

Alig húzom el a függönyt, ami elválasztja a teret, két alak robog el elõttem. Ezek is jól szórakoznak a gépen, de nem igazán foglalkozom velük, helyette belépek a mosdóba. Mondanom se kell, hogy nem valami nagy. Alig férek el egyedül benne. Egy kicsit felfrissítem az arcomat, jó hideg vízben megmosom. Arcomról még csöpög a víz, ahogy felnézek az elõttem lévõ tükörbe, kezemmel a mosdón támaszkodva. Próbálom egy kicsit összeszedni a gondolataimat.
Újra szétnézek az aprócska térben, ám ekkor bevillan valami. Vivien nem ide jött? De akkor hol van? Most, hogy jobban belegondolok, az a lány nagyon hasonlított rá, aki elment elõttem, vagyis csak annyit láttam, hogy világos haja van.

Elindulok abba az irányba, amerre mentek és az elsõ osztálynál lyukadok ki. Óvatosan bekukucskálok, résnyire széthúzva a függönyt. Elsõnek nem látok ismerõs arcot, de utána rátalálok egy szõke hajkoronára. Háttal áll nekem, de a ruhái alapján biztos vagyok benne, hogy Viv az. Aztán meglátom kikkel van.

- Ez meg… – a hangom majdnem átment sikításba, így gyorsan a szám elé tettem a kezem, picit jobban elbújva a függöny mögött, nehogy meghalljanak vagy meglássanak. Még így is kaptam néhány megrovó pillantást és lepisszegést. Ezt már megszoktam a mai nap folyamán.

Nem igazán értem, mi folyik itt és mégis hogyan került ide. Lehet, jobb lenne, ha közelebb mennék? Ahogy ezen morfondírozok, észreveszem, hogy Vivien lassan meghajol a srácok felé, és elindul. Úristen, mit mondjak, ha meglát? Én csak véletlen kerültem ide. hirtelen semmi jó kifogás nem jut az eszembe. Ekkor visszafordul, és ujjal mutogatva mond valamit. Itt a megfelelõ alkalom, hogy szépen csendben visszaosonjak a helyemre, mintha mi se történt volna.

Szinte futva teszem meg a távot és behuppanok az ülésemre. Az újságot ismételten elkobozva. Hmm, „Megfizethetõ árú ruhákat dobnak piacra az Olsen lányok”. Nahát, mik vannak?!

- Itt vagyok. – huppan be mellém. - Még gyógyszert is sikerült szereznem a fejfájásomra.
- Mm, rendben – ez az értelmes válaszok netovábbja. Minek a gyógyszer? Nem WC-n volt? Habár mintha valami fejfájást említett volna…
- Van valami érdekes abban az újságban? Úgy bele vagy bújva – hajol hozzám közelebb.
- Csak gondoltam, átnyálazom, mire visszajössz. A pletykák amúgy se nagyon tudnak lekötni – felé nyújtom az újságot. El is veszi. – Mi történt veled? Mi az a dudor a fejeden? – Elég szépen piroslik.
- Á, csak leütöttek a WC ajtóval, de semmi komoly. Na, nézzük azokat a megfizethetõ darabokat…


~.~.~


- Végre! Hosszú volt ez az út – nyújtózom ki, amint biztos talajt érzek a lábam alatt. Azt hittem, sose száll már le a repülõ, nem gondoltam, hogy eltarthat több mint 14 óráig az út. Minden tagom elgémberedett. –A gép se zuhant le! – Örülök a fejemnek.
- Na, most merre?

Ránézek Vivre. A bõröndjén csücsül, kezében a térkép, amit összevissza forgat. Látszólag azt se tudja, hogy kell tartani. – Aj, feladom! – ledobja a földre. Elõveszi a telefonját és azt kezdi nyomkodni.
- Várj, hadd nézzem – guggolok le elé, hogy felvegyem a térképet és tanulmányozhassam. Kevés sikerrel, hisz’ ahogy körbenézek, sehol nem találom ezt az utcát.


~.~.~


Már kb egy órája megyünk, de még mindig nem vagyunk sehol. Körülöttem hatalmas épületek sokasága. Amikor eltévedtünk a belvárosban, az még elfogadható, hisz’ olyan sok egyforma épület van ott, hogy volt olyan, ami mellett 3-szor is elmentünk. Aztán az egyik öreg néninek megesett rajtunk a szíve és megkérdezte, hogy segíthet e nekünk. Jobban mondva próbálta elmutogatni, olyan aranyos volt! Így együtt szerencsétlenkedtünk, majd oda jött egy fiatal lány is, aki már angolul próbált nekünk segíteni, és így már nem kellett activity-t játszanunk, de hogy keringtünk a körforgalomban fél órát, kocsi nélkül, arról fogalmam sincs.

- Ez volt a negyedik busz, amirõl leszálltunk. Miféle GPS-ed van neked? – Elegem van! Már fáj a lábam is és a bõrönd sem könnyû!
- Pedig itt kell lennie valahol… - tovább bütyköli telefonját. Körbe nézek, azon az útszakaszon, ahol vagyunk. Ugyan olyan, mint a többi út. Járda, fasorral elválasztva az úttesttõl.
Ami a leginkább feltûnik, hogy nincs szemét. Szép rendezett minden. A házak is, hiába vannak régebbi és modernebb épületek egymás mellett, nem tûnik ki egyik se a sorból. Az egyik házon azonban elidõzök. Oldalra döntöm a fejem.
- Mit is mondtál, hogy néz ki? Ilyen régebbi típusú ház, emeletes és barnára van festve?
- Igen, pontosan, látod valahol?
- Ott, az utca végén – karommal a helyes irányba mutatok.

Megragadjuk a bõröndjeinket, magunk után húzva elindulunk a ház felé.
Az épület egy kétszintes, sima emeletes háznak nézett ki kívülrõl. Az ajtó enyhén nyikorogva nyílt, ahogy beléptünk. Rögtön mellette volt a pult, ahol egy középkorú nõ állt. Haja abban a tipikus kontyba felkötve. Nem volt sokkal magasabb nálam.
- *Jó napot! Beszél angolul?* - Kérdeztem reménykedve.
- *Igen, segíthetek valamiben?*
- *Szobát foglaltunk „VivienV” néven* - veszi át a szót barátnõm.
- *Egy pillanat, utána nézek. Ó, igen, „ VivienV.” Ha ezt a lapot aláírják, akkor már adom is a kulcsokat és meg is mutatom a szobát.*
- *Remek. Köszönjük.* - Elvégeztük a formalitásokat és már roboghattunk is a szoba felé, ami 3 hétig fog otthonunkként üzemelni.

A szoba az elsõ emeleten volt, és a 15-ös szám tartozott hozzá. Belülrõl szinte észre se lehetett venni, hogy Ázsiában vagyunk. Berendezésileg nem volt nagy eltérés egy európai albérlettõl.
Az ajtóval szemben volt két nagy ablak, az egyik alatt egy asztal, székekkel. Jobbra pedig volt a két ágy és egy kisszekrény közöttük. Az ággyal szemben volt két szekrény, és a két szekrény között volt a tévé egy komódon. A bejárati ajtótól balra volt még két ajtó. Az egyik a fürdõt rejtette, a másik egy kis fõzõfülkét, ahol csak egy gáztûzhely, egy hûtõ és egy mosogató fért el, olyan picike volt.
- *Akkor én mennék, ha bármi gondjuk lenne, lent megtalálnak* - enyhén meghajolt elõttünk, amit mi viszonoztunk majd kiment, bezárva maga után az ajtót.
- Na? Mit szólsz a szobához? Vagy inkább egy kisebb házhoz – kérdeztem barátnõm felé fordulva.
- Szerintem elég praktikus, hogy azért van egy kis fõzõfülkénk is, így nem kell mindig gyorséttermekben vagy kávézókban ennünk – szólt ki a kis konyhánk ajtajából.
- Igen, ez igaz. És a szoba is, viszonylag elég tágas és tiszta – elindulok a kiszemelt ágyamhoz, ami a másik ablak alatt volt, a falhoz tolva. - Nézd mit találtam! – Összehajtogatva egy paraván volt a falnak támasztva.
- De jó! – Vidul fel. – Biztos ahhoz van, hogy ne lássanak rá rögtön az ágyra, ha bejönnek.
- Vagy szimplán csak azért, hogy átöltözz. Nézd, kettõ van belõle!
- Szerencsére sikerült úgy vaktában választanom, hogy nem kellett eljönni megnézni a helyet. És árban is elég jó – helyeslõen bólintottam.
- Na, pakoljunk ki! Stipi-stopi, enyém ez az ágy! - dobom rá a bõröndöm és a táskámat. - Meg a vele szemben lévõ szekrényt választom – rohanok át a szekrényhez.
- Köszi, hogy én is választhattam.- Durcáskodik barátnõm. Karjait keresztbe teszi mellkasa elõtt és összehúzott szemekkel néz rám. Nem hat meg.
- Nincs mit! – Vigyorgok rá. - Vagy szeretnél választani? - Teszem fel költõi kérdésem. Rám néz, arca felvidul és egy gonosz mosoly jelenik meg rajta. Ajjaj, rosszat sejtek.
- Még szép, hogy szeretnék! - Vigyorog rám. - Kérem az ablak felõli ágyat!
- Nem adom! Az enyém! - Tüntetõleg végig fekszem az ágyon, végtagjaimat a négy égtáj felé kinyújtva, hogy lássa, nincs egy csepp hely se. Nem riad meg barátnõm, arca gondolkodóvá válik.
- Akkor nincs más választásom - Sóhajt egy nagyot.
Arcom érthetetlenséget tükröz. Mint egy nagy macska, aki kiszemelte a prédáját, olyan lassan közelít felém.
- Mit akarsz csinálni? - Nem szól egy szót se. Megállt felettem, úgy nézett le rám. Végképp elvesztettem a fonalat. Most mi van? Majd egy hirtelen mozdulattal elkezdett csiklandozni.
- Ne, kérlek! Hagyd abba! - már folyt a könnyem is, úgy nevettem, de nem kegyelmezett.

Utáltam, ha csiklandoztak és ezt nagyon jól tudta. Mikor már majdnem lelökött az ágyról, akkor már meglengettem a fehér zászlót.
- Rendben! Rendben, tiéd lehet ez az ágy. - Ahogy ezt meghallotta, egy pillanatra abba hagyta a kínzásomat. Azt hittem, kifújhatom magam, de a következõ percben már a földön találtam magam.
- Hé! - Méltatlankodtam. Viv felhúzta egyik szemöldökét, de még mindig hatalmas mosoly volt az arcán. – Én nyertem! - Feladtam a harcot. Kifárasztott a csikizéssel.

Felálltam és oda vittem a szekrényhez a bõröndömet és elkezdtem kipakolni a cuccaimat.
A ruhák bepakolása közben igazán szerencsésnek érzem magam, hogy itt lehetek Dél-Koreában, és hogy ilyen szép, kis házat tudtunk kifogni. Most úgy érzem, hogy bármi sikerülhet. Annyira boldog vagyok! Ezt az örömömet persze, már csak azzal lehetne fokozni, ha összetalálkoznánk a kedvencünkkel, Kim Hyun Joonggal, aki elég erõsen befolyásolta a döntésünket, hogy ide jöjjünk.

A táska alján megtalálom a saját térképemet is, ahol be vannak jelölve azok a helyek, ahol akár még meg is fordulhat. Most kijelentem, hogy nem kutakodtam utána betegesen! De hát az az ember, aki keres, talál is. Na meg, ezeknek a helyeknek az értékelése is igazán jó volt.

- Fúúúj! - jött egy hangos sikoly a konyha felõl - majd Viv rohant be a szobába, mint aki szellemet látott.
- Veled meg mi történt? – nézek rá hatalmasra tágult szemekkel.
- Ez undorító! A konyhában éreztem valami furcsa szagot, majd kinyitottam a hûtõszekrényt, és van benne valami mócsing, amiben kis kukacok mozognak! Úgy hogy ennyit a tisztaságról! Úgy tûnik elõbb csinálnunk kéne egy alapos takarítást, mert abba a hûtõbe nem rakhatunk semmit! Vagy kénytelenek leszünk kizárólag instant leveseken élni, míg itt vagyunk!
- Jó, akkor irány egy kis bolt, ahol beszerezhetjük a tisztítószereket!
- Még ki sem pakoltunk rendesen, de már most problémák adódtak, izgalmas napoknak nézünk elébe, úgy érzem!
- Ez még nem olyan nagy dolog. Egy kis takarítás az egész - jegyzem meg, majd kinézek az ablakon. - Hé, Viv, ne nézzük meg késõbb a térképen bejelölt helyeket is? - Fordulok felé - Azért egy kicsit jó lenne kiismerni erre magunkat. Ma csak ezen a környéken, mert azért már lassan esteledik. Közben pedig kereshetünk egy boltot is, hogy a fõbb dolgokat beszerezzük.
- Nem rossz ötlet. – Rögtön beleegyezik. – Szerintem akár mehetünk most is, a ruhákat késõbb is ki tudjuk pakolni.
Ismételten bólintok egyet, majd felállok, és a táskámért indulok. Viv is elkészül.

Együtt vágunk neki az elsõ utunknak, ami most még csak a tömb megkerülése lesz és egy bolt felkutatása.
Gondosan bezárjuk az ajtónkat, én pedig izgatottan lépkedek a lépcsõfokokon. Azt hiszem, hogy ez a kiruccanás még akkor is jól fog sikerülni, ha nem találkozunk egy hírességgel se!
Persze, ennek az ellenkezõjéért mindent elkövetünk majd.

2. fejezet - Vivienne

2. fejezet

Üdv a fedélzeten!

Vivien:

Nem hiszem el, hogy végül eljött ez a nap. Már csak egyetlen éjszakát töltök megszokott kis szobácskámban, de egyszerűen nem tudom lehunyni a szemem. A gondolataim megállás nélkül örvénylenek, úgy izgulok, mintha elsõ napomra készülnék az iskolában.

Hogy mire is ez a nagy izgalom?

Ez a történet 4 évre nyúlik vissza, mikor is barátnőmmel, Dorotival magával ragadott minket a Hallyu hullám, amely azóta sem sodort partra. Elhatároztuk, hogy amint leérettségizünk, irány Szöul, de nem holmi kis kirándulás céljából. Kész terveket szőve vágunk bele az utazásba, amelynek célja legnagyobb kedvencünk Kim Hyun Joong meghódítása. Erre gondolva, hogy néhány óra múlva egy másik földrészen leszünk, teljesen magunkra utalva, egyszerre töltött el izgalommal és félelemmel.

Nem is erőltetem tovább, úgy sem tudok elaludni, inkább felkelek, és újra leellenőrzöm a csomagjaimat. Bőröndöm legmélyébe rejtve megtaláltam féltve őrzött ereklyéimet: egy Coca-Colás doboz Hyun Joong felirattal, és egy eredeti Break Down CD-t, ami csak a szignójára vár.

Reggel 7-re már a repülőtéren voltam, miután anyáéktól elbúcsúztam, és utamra engedtek, a terminál felé tartottam, hogy találkozzunk Dorotival. A várócsarnok tele volt emberekkel, öltönyösekkel, és olyanokkal is, akik szalmakalapot viseltek, majd kiszúrtam egy ismerős lányt a tömegben, aki szintén az embereket kémlelte. Miután tekintetünk találkozott mindkettőnk arcán az idegességet felváltotta egy könnyed mosoly, majd egymás felé rohantunk csomagjainkkal. Mikor már csak egy lépés választott el minket, átölelve egymást ugráltunk örömünkbe.

- Nem hiszem el! Ez tényleg igaz?! Végre itt vagyunk, és már semmi sem állíthat meg minket, hogy bevegyük Koreát! – Lelkendezett Doroti.

- Persze, kivéve, ha lezuhan a repülő… - vágtam rá unott fejjel, de látva Doroti ábrázatát gyorsan helyesbítettem.

- Na jó, csak vicc volt, nehogy komolyan vedd! Csak próbálom elterelni a gondolataidat, még mielőtt a nagy izgalomban szívrohamot kapsz itt nekem. Gyere, inkább nézelődjünk! Annyi üzlet van itt!

Ez a hely inkább egy plázára hasonlít, mintsem egy repülőtérre. Legszívesebben már most elköltöttem volna minden félretett pénzemet különféle holmikra, talán még sem volt olyan jó ötlet körbenézni, csak a szívemet fájdítom ezzel.

- Oh, itt egy újságos, talán ott nem verem adósságba magam, és legalább a gépen is lesz mit olvasni – mondtam felvidultan, és elindultunk a bolt felé.

Lehet több mint 5 perce sikeredett az, hogy csak az újságokat nézzük, így nem is csoda, ha azt érzem, hogy Doroti már feladta, és azt várja, hogy döntsek végre. De olyan sok van, mindenféle külföldi lap, még koreai is, de azt nem sok értelme lenne megvenni. Annyira még nem ismerem ki magam a nyelvben, viszont a képek miatt, kétségtelen megérné, tele van k-pop énekesekkel. Igen, a szokásos döntésképtelenségem ismét előjött. Jó lenne erről leszoknom, és határozottnak lennem.

- Siess már! Le fogjuk késni a repülőt! – nyaggatott Doroti.

- Jól van, ne aggódj már annyit, ha már idáig eljutottunk csak nem egy újságon fog múlni. Várd meg szépen, amíg megveszem. De melyik legyen? Ebben több olyan van, akit szeretek, a másikhoz jobb ajándék van. Jaj, nem tudok dönteni.

Mikor elsőnek meghallottam, hogy át kell szállnunk Amszterdamban egy kicsit megijedtem tőle, hisz’ ilyenkor jönnek elő az emberben azok a félelmek, hogy mi van, ha valamilyen módon lekési a csatlakozást? De nem volt semmi gond, szépen átvészeltük. Már azóta vagy 1 órája repülünk, látszólag minden nyugis. Doroti is lehiggadt, bár tudom, hogy még mindig bosszús az előbbi incidens miatt, és ezt szegény ülésen tölti ki.

- Attól, hogy az ülést ütöd, még nem fog lejjebb menni a támla… vagy JongHyun fejét képzeled oda? – kérdem vigyorogva.

- Haha, nagyon vicces! És eszembe sem jutna a képéről képzelődni! – mondta durcásan.

- Igen, persze! Pár nappal ezelőtt nem így gondoltad volna... ráadásul JongHyun pont úgy néz ki, mint akiről nem lehet ábrándozni, nem igaz? - költői kérdésnek szánva.

- Az akkor volt, ma pedig bebizonyította, hogy egy igazi bunkó, egyáltalán nem olyan „édes-kedves-cukipofa” mint ahogy a médiában szerepel, sokkal inkább egy öntelt alak, aki csak magával van elfoglalva!

- Ezzel az oldalával biztos nem dicsekszik! Viszont jó, hogy ott voltak a többiek is, hogy visszafogják a kis forrófejűt, különben ahogy ismerlek, tuti a földön köttök ki ismét… és nem jó értelemben! De legalább kiderült, hogy nem feltétlenül igaz, amit kifelé mutatnak a világnak. De azt se felejtsük el, hogy te se hagytad annyiban a dolgot… meg hát azért még is csak arra kényszerültek, hogy átszálljanak egy másik gépre, ami nem kevés időbe telt, ők pedig eléggé elfoglaltak lehetnek, és az országok közti ingázás fárasztó.

- Most akkor az ő pártját fogod? – kérdi kikerekedett szemekkel.

- Dehogy! Persze, hogy nem! Csak ne könyveljük el rögtön seggfejnek, lehet, hogy amúgy is valami baja volt - mondom békítget. – De hagylak, úgy is pihenni készültél, gondolom azért nyüstölted az ülést, addig én megyek és megkeresem a stewardess-t, hátha tud valamit adni a fejfájásomra.

Felkelve az ülésből elindulok, majd a mosdók felé haladva az egyik ajtó hirtelen kivágódva az arcomba csapódik. Ó, szuper, már csak ez kellett a fejfájásomra! Ki lehet ez az idióta, aki így közlekedik? – ezen gondolkodva egy hang szóródik a tudatomba, ami furcsa angolsággal sûrû bocsánatkérések közepette hajlong előttem, majd felegyenesedve ismerős szemekbe nézve a lélegzetem is elakadt. Az eledzel banda egyik tagjával, a dobossal találom szembe magam.

- *Ne haragudj, jól vagy?* – kérdi aggódva MinHyuk.

- *Azt leszámítva, hogy szétmegy a fejem, jól* – felelem fájdalmas arccal.

- *Bocsi, nem direkt volt, nem számítottam rá, hogy valaki pont az ajtónál lesz.*

-*Húú, megkönnyebbültem! Már azt hittem, hogy Te és az együttesed vadásztok ránk, a repülõtéren történt dolog miatt, ami Doroti és JongHyun közt történt, és azt gondoltam, hogy ez a bosszú elsõ lépése, hogy most lecsapsz egy ajtóval* – magyarázom tettetett durcássággal és rémülettel.

- *Jajj, dehogy is! – mentegetõzik – véletlen volt az egész, csak tudod az elsõ osztályon elromlott a wc és ezért ezt kellett megkeresnem* - riadtan hadarja, pedig én tényleg nem gondoltam komolyan, amit az elõbb mondtam.

- Nem is tudtam, hogy ezen a gépen is van elsõ osztály – mormogom félhangosan a saját nyelvemen.

- *Mit mondtál?*

- *Nem lényeges – legyintem le – Akkor nem haragudtok a koccanásos dologért? JongHyun nagyon mérges még?*

- *Egy kicsit még zabos, de nyugi, majd kiheveri! Meg õ is ugyanúgy hibás, nem kellett volna ekkora ügyet csinálnia belõle, de elég stresszes mostanában, ahogy mindannyian. A sok utazás, a fellépések, mind nagyon fárasztó, szóval jó lesz egy kicsit hazamenni és kipihenni magunkat* - mondta elcsigázott hangon.

- *De mondd csak, nem szédülsz vagy valami, mert itt – ujját érintve homlokomhoz – kinõtt egy kis púp* - összerázkódva érintésének nyomán, fájdalom nyílalt fejembe, és ezzel együtt gyomromban támadt egy szorító érzés.

- *Áucs! Ennek pár napig biztos meg lesz a nyoma, mindegy kérek egy fájdalomcsillapítót, úgyis ezért indultam el.*

Még mielõtt egy lépést is tehettem volna, MinHyuk karomat megragadva húzni kezdett, de épp’ az ellenkezõ irányba, mint amerrõl jöttem, így egyenesen az elsõ osztályon kötöttünk ki. Körbenézve megállapítottam, hogy nem hiába olyan drága az ide szóló jegy, a helyek kétszer akkorák, mint a turista osztályon. Egyes emberek pezsgõt iszogatnak, vagy épp kaviárt esznek, de legtöbbjük a külvilágot kizárva, szemtakaróval a fejükön alszanak. Nem sokáig tartott a nézelõdés, hamarosan ismerõs arcokba bámultam, akiket idáig csak képeken vagy a tv-ben láttam.

JungShin volt az elsõ, aki észrevett minket. Mondanom se kell, hogy egy kicsit le volt döbbenve, hogy MinHyuk nem egyedül tért vissza, hanem velem együtt. Le se vette rólunk a szemét, úgy ütögette hátba Yonghwa-t, aki elsõnek el akarta hessegetni JungShin kezét. Mikor rájött, hogy hasztalan, hátrafordult, és õ is meglátott minket, de õ már nem hagyta szó nélkül.

Koreaiul szólt MinHyuk-nak, közben pedig teli szájjal vigyorgott. A mondatából annyit értettem, hogy rólam volt szó, habár ezt kevéske koreai tudásom nélkül is kitalálhattam volna. Majd hozzám fordult, immár angolul megszólalva.

-*Hé! Várjunk csak, Te és a barátnõd voltatok ott a terminálon!* - Hirtelen csak bólogatni tudtam, hisz’ emésztenem kellett azt a tényt, hogy azzal a bandával beszélek, akikrõl eddig csak álmodhattam, hogy összefutok, vagy épp’ látom õket az utcán, nem hogy velük utazok egy gépen és egy térben. Ráadásul nagyon jól beszéltek angolul is.

Koreaiul szólt MinHyuk-nak, közben pedig teli szájjal vigyorgott. A mondatából annyit értettem, hogy rólam volt szó, habár ezt kevéske koreai tudásom nélkül is kitalálhattam volna. Majd hozzám fordult, immár angolul megszólalva.

-*Hé! Várjunk csak, Te és a barátnõd voltatok ott a terminálon!* - Hirtelen csak bólogatni tudtam, hisz’ emésztenem kellett azt a tényt, hogy azzal a bandával beszélek, akikrõl eddig csak álmodhattam, hogy összefutok, vagy épp’ látom õket az utcán, nem hogy velük utazok egy gépen és egy térben. Ráadásul nagyon jól beszéltek angolul is.

Ahogy láttam, csak õ ellenezte ottlétem, a többieknek nem volt semmi kifogásuk ellene, gondolom ezt mondhatta el MinHyuk is, amikor válaszolt neki.

- *Ne haragudj, de mi is a neved?* - tette fel MinHyuk a kérdést nekem. Ekkor már eljutott az is, hogy be se mutatkoztam nekik.

- *Ne haragudjatok, hogy eddig be se mutatkoztam. Vivien vagyok, és ne haragudjatok a reptéren történt dolgokért.*

- *Ugyan! – intett le Yonghwa. – Bárkivel megesett volna, nem volt világrengetõ dolog, csak a Burning tagunk egy kissé hevesen reagálta le* - ránézett JongHyun-ra, aki visszatette fülébe a fülesét, keresztbe tette a kezét, ezzel jelezve, hogy nagyon nem kíváncsi többet rám.

- *De miért is jöttél?*

- *Ó igaz is!* - kapott MinHyuk a fejéhez, majd az egyik légi kísérõhöz ment.

Nem tudtam, mit csináljak. Zavartságomban a karomat kezdem el dörzsölni, hisz mégsem állhatok úgy, mint egy zsák liszt. Viszont hirtelen semmi nem jutott az eszembe, mit mondhatnék a tagoknak, pedig biztos sok kérdésem lesz késõbb.

- *Tessék* – nyújtotta felém a dobos gyógyszerem.

- *Köszönöm! – kissé meg is hajoltam felé, hisz’ Koreában ez a szokás. Láttam, hogy jól esett ez a gesztus neki. – Azt hiszem, most jobb, ha visszamegyek a helyemre. Köszönöm a gyógyszert még egyszer* - meghajoltam az egész csapat felé és elindultam a másodosztályra, mikor eszembe jutott hol is hallottam ezelõtt azt a szót és mit is jelent. Így hát visszafordultam, egyenesen JongHyun felé mutatva ujjammal.

- *Viszont Te! Jól jegyezd meg: sem én, sem pedig a barátnõm nem vagyunk elmebajos libák! Annyira nagyra vagy magaddal, el sem hiszem, hogy egy percig is csodáltalak, hát ezzel a bemutatkozásoddal vesztettél két rajongót és nyertél helyette két antifant!*

1. fejezet - Doroti

 

Álmodd a valóságot, éld az álmodat!

avagy

Hogyan hódítsd meg álmaid k-pop pasiját!

1. fejezet

Doroti

Az ember sok mindent el akar érni. Vannak álmaik, vágyaik, amelyek csak a megvalósításra várnak. De ez mindenkinél változik, hisz van, aki egy vagy két év múlva kinövi, megunja, de olyanok is vannak, akiknek ehhez elég pár nap és máris más foglalkoztatja őket.

Ugyan ide tartozik a rajongás is. Manapság közkedvelt lett a „fan” szót használni arra, aki rajong egy bandáért, sztárért, énekesért, és lehetne még sorolni. Vannak, akik arról álmodnak, hogy egyszer személyesen is találkoznak vele/velük. Esetleg a felesége, vagy a férje lesz, egy-egy kiszemeltnek, bár ez az álmodozás a lányok körében elterjedtebb. Ugyanakkor az vitathatatlan, hogy mindenkinek megvan a maga kedvence. Minden országnak, városnak, földrésznek megvan a maga stílusa, együttesei, hírességei, celebjei. Így van ez Ázsiával is. Sokan elítélik, mielőtt még megismernék. Birka módjára mindegyik ismétli a másikat: „Ott egy ferde szemű!” „Mi jó van ezekben a kínaiakban?!” Holott nem is biztos, hogy kínaiakról van szó, hisz attól hogy Ázsiában élnek, azért különböznek is egymástól. A kínai történelem, a japán kultúra, vagy legyen szó akár a koreaiak írásának kialakulásáról, mind- mind különböznek egymástól.

Azt mondják, hogy az az ember, aki mindvégig kitart az álma mellett elérheti azt. Persze, ehhez tenni is kell valamit, hisz nem várhatod el, hogy a sült galamb a szádba repüljön. A szüleink is mindig azt mondják, hogy „a kemény munka meghozza gyümölcsét”. Hah, persze! De milyen nehéz hozzá kezdeni, nem? Nem még hogy le is arasd. Persze az a könnyebbik része, de már csak az több napot vesz igénybe, hogy rászánd magad a dologra: már pedig megteszem!

Nos, én megtettem. A barátnőmmel együtt. Persze azt nem hangoztatják annyit, hogy Fortunának igen nagy szerepe van az életben. Jó, lehet hallottam párszor, de különös módon nem hittem benne. De ha akkor tudom, hogy ez lesz a vége, lehet kétszer is meggondolom, hogy bele fogok-e...

… Ember tervez, Fortuna végez…



~.~.~

- Siess már! Le fogjuk késni a repülőt!
- Jól van, ne aggódj már annyit, ha már idáig eljutottunk csak nem egy újságon fog múlni. Várd meg szépen, amíg megveszem. De melyik legyen? – kezét szája elé tette, mintha a dolog roppant nagy odafigyelést igényelne. – Hm. Ebben több olyan van, akit szeretek, a másikhoz jobb ajándék van. Jaj, nem tudok dönteni – motyogott a markába.

Ő a barátnőm, Vivien. A nyugalom mintapéldánya. De mikor fordult meg ez a szerep? Mintha eddig én lettem volna a nyugodt lélek. Most meg itt futkosok jobbra – balra, mint a mérgezett egér. Ami nem is csoda, hisz életem első repülésére készülök, ami lássuk be nem utolsó szempont.

– Ezt egyébként is neked szánom az útra. Persze csak miután szépen kiveséztem. De valamivel el kell majd foglalnod magad, és lehet egy üdítő se ártana, mindjárt összeesel, - nézett rám - ennyire azért ne légy ideges. Sima repülő út. Még ha balszerencsésnek is hiszed magad, ahhoz azért kevés vagy, hogy lezuhanjon a repcsi. – Milyen nyugtatás ez?

Ráadásul a remek ötletért is köszönet. A képzeletemben már le is játszottam a filmet, ahogy bemondják a pilóta fülkéből: és most kedves utasaink nyugodjanak meg, csak az egyik motor állt le, így fele olyan lassan fogunk lezuhanni. Vagy, kinézek az ablakon.. jé, füstöl a gép… Hisz ember alkotta találmány, tuti, hogy meghibásodik.. remélem, a fekete dobozt azért majd megtalálják. Vagy lehet elsőnek ki kellene kérdeznem nekem a pilótákat, hogy hol van és egy cetlit írni, hogy biztos megtalálják majd?

Az agyam egymás után kreálta a szerencsétlenebbnél szerencsétlenebb zuhanási módszereket. Fantáziámban létrejött képeket egy női hang szakította félbe.

– Az Amszterdamba induló járat hamarosan megkezdi a felszállást, kérjük az utasokat, hogy mihamarabb szálljanak fel a repülőgépre….

- Hallod? Mindjárt lekéssük, ne nézelődj már! – A válaszát meg sem várva karon ragadtam, és húztam magam után.

A nagy tömegben alig láttam valamit, persze ez lehet annak is köszönhető, hogy 165 centinél nem vagyok magasabb, de ez ellen most mit tehetek? Ilyen lettem, amúgy is, semmi baj nincs a méretemmel, ez lenne az átlag magasság, a többiek túl nagyok! Szerencsémre azért a kijelzőknél gondoltak az ilyen kis termetű emberekre, mint én, így megtaláltam a járatunkhoz tartozó sort. Szépen besoroltunk a nem is olyan rövid sor végére. Most volt alkalmam terepszemlét tartani. Végtére is nem gyakran járok ide. Nézelődésem közben lassan a sor is haladt a repülő fedélzete felé.

Körülbelül 10-15 perces várakozás után már a gép kényelmes párnás székében dőlhettem hátra.

Furcsa volt belegondolni, hogy nem sokára itt hagyom Magyarországot és egy teljesen más kontinensre megyek. Persze ehhez elsőnek át kell szállnunk Amszterdamban. Úgy olvastam, hogy cirka 2 órás lesz az út addig.
Szerencse, hogy nem egyedül kell megtennem ezt az utat, hanem itt van velem barátnőm is. Így nem olyan félelmetes neki vágni ennek a hosszú útnak. Azt azért sajnálom, hogy a szüleim és testvéreim nem jöhettek. Ez lesz az első olyan utam, amikor ennyire távol kerülök a családomtól. Viv sincs ezzel másként.

Amikor elsőnek hallottak az ötletemről, miszerint én Dél-Koreába akarok menni, nem hittek nekem. Azt hitték, hogy ez is csak olyan szeszély lesz, mint akár a zongorázás (két év után abba hagytam) vagy az utána következő lovaglás (ez ügyben gondoltam meg a leggyorsabban magam, viszont máig nem értem miért) vagy a legújabb hobbim, hogy gitározni fogok. Amit nem hagytam abba, csak egyedül elég lassan és nehezen megy a tanulása. Egy év után, aztán csak rájöttek szüleim, hogy ez nem csak egyfajta fellángolás, hanem komolyan gondolom. Vivvel összefogva közösen vállaltuk egymás után a munkákat, hogy mihamarabb annyit össze tudjunk gyűjteni, ami a koreai utazásunkhoz szükséges.
Végül egy bő évnyi gyűjtögetés és spórolás után elérkezett az a nap, amikor a hosszas tervezgetéseket megvalósíthatjuk és a családunk sem tarthat már vissza minket. A jegyeket is lefoglaltuk direkt ezért jóval korábban, így ha nem tudtunk volna megjelenni ezen a napon, akkor ugrott volna az áruk. Így hát szüleink is, nehéz szívvel ugyan, de elengedtek minket erre az útra. Azt azért kikötötték, hogy minden nap értekeznünk kell, legyen ez bármilyen kicsi, vagy rövid üzenet, beszélgetés, a lényeg, hogy tudják, jól vagyunk.

Gyorsan eltelt a 2 óra, és azon vettem észre magam, hogy már az Amszterdami reptéren vagyok.
Körülöttem rengeteg ismeretlen arc – hogy lehetett volna ismerős, mikor először vagyok itt? – és most jutott el ténylegesen az agyamig, az a tudat, hogy ketten maradtunk a nagyvilágban barátnőmmel. Csak magunkra számíthatunk, nincsenek itt a szüleink, hogy rájuk támaszkodjunk.
Megmarkoltam időközben felkutatott bőröndömet, és Viv után indultam. Aki ismételten egy újságos stand felé vette az irányt. Gyorsan karja után kaptam, hogy magam után húzzam egy szuveníres felé. Nyugodtan nézelődtünk a különféle holmik tengerében. A sok kis kacat most mégse kötötte le a figyelmem. Tekintetemmel végig jártam a hatalmas aulát, ahol voltunk. Jóval nagyobb volt, a magyarországi reptértől. Az is feltűnt, hogy itt sokkal több ember van, mint az otthoni reptéren. Igen csak keveredtek az emberek is. Az afrikaiaktól, az európaiakon át, az ázsiaiakig, mindenki megtalálható volt.

Alig láttam valamit az épületből, mert mindig betolakodott a képbe egy ember, vagy egy ember, még egy ember, jé, csomagok, ember…

– Mi van itt, hogy ekkora a tömeg? – Akármerre néztem mindenhol embereket láttam. Úgy gondoltam, hogy nincs ekkora forgalom. Tévedtem.
– Azt hallottam, hogy a Londonból tartó járatról is itt kell átszállniuk az embereknek valami műszerhiba miatt. Szóval, akik ugyanúgy Dél-Koreába utaztak volna onnan, nekik is ezzel a géppel kell menniük. – barátnőmre pillantottam, hisz furcsálltam, hogy ennyire tájékozott, na meg ezt a csomagzörgést is. Bele volt merülve a magazinja kibontásába. Csodálkozva húztam fel a szemöldököm, hogy lehet, hogy még mindig meg van a magazinja és nem bontotta fel. Aztán eszembe jutott, amikor a gépen azt panaszolta, hogy a nagy táskájába tette bele véletlen, így most milyen sokáig kell várnia, hogy megszemlélhesse. Gondolom az előbb is csak fél füllel hallhatta meg, amit mondtam neki. Amint végzett a csomag boncolásával, máris kutatott az ajándék után, ami nem más volt, mint egy egyszerű fonott karkötő két medállal.

– Jé, te tájékozódsz! Ki vagy és mit tettél Viviennel?! – Tettetett meglepődéssel és mutogatással hátráltam pár lépést tőle, a lehető legszerencsétlenebb módon.

Egy mögöttem elhaladó poggyászában elesve, szépen hátravágódtam. Persze, hála a jó reflexeimnek, rögtön kapaszkodó után nyúltam, így megfogtam a legközelebb lévő dolgot, ami körülöttem volt. Ez nem volt más, mint egy kar. Ennek sem vettem sok hasznát, nem akadályozott meg abban, hogy elessek, sőt, még őt is kibillentettem az egyensúlyából, így félig magamra rántva, együtt találkoztunk a padlóval.

Áucs, a fejem. Naná, hogy bevertem! Ez az én formám.

Azt hittem, Vivient húztam magammal, de amikor meghallottam a kacaját, akkor már kezdett furcsa lenni a dolog. Meg hát, most hogy megnézem nehezebb is volt tőle. Most mit csináljak? Tuti mindenki engem bámul. Maradjak mozdulatlan, és tettessem, hogy valami komolyabb bajom esett? Minimum egy agyrázkódás!

– Gyerünk, talpra Doroti, segítsek? – kérdezte drága barátnőm még mindig küszködve a nevetéssel, és állítom, hogy már a könnye is folyt. De ő legalább segíteni próbált nem úgy, mint az, aki épp meggátol a felkelésben.
Na jó, nincs mit tenni, nyissuk ki a szemünket. Rajta! Nem, ez így nem jó. Oké, mély levegő, visszaszámlálás… 3… 2…
És itt történt a legnagyobb baklövés, amit valaha elkövettem. Ahogy kinyitottam a szemem, a tekintetem rögtön találkozott egy sötét szempárral. Csak néztem a feketén csillogó szemeibe, de ahogy jobban szemügyre vettem, egy kis barnás árnyalatot fedeztem fel benne… meg még valamit… talán… düh? Mérges lenne, egy kis botlástól? Vele még sose fordult elő? Amúgy is, miért kell ilyen közel mászkálnia más emberekhez?! Vagy miért nem tud gyorsabban menni, esetleg a poggyászát előtte vagy maga mellett tartani?! Hisz ez az egész az ő hibája. Már nyitottam volna a szám, hogy ezt hangosan is kijelentsem, mikor eltűnt a szemem elől. Barátnőm egyből megjelent előttem, és segített felállni. Egy kicsit zavarban voltam az előbbi eset miatt, mégis szemeimmel rögtön keresni kezdtem azt a – gyönyörű - fekete szemű alakot. Nem messze állt tőlem három haverjával. Legalábbis, gondolom, hogy azok, ha segítenek neki. Egyszerű utcai ruhában voltak, viszont mindegyiken volt fekete napszemüveg és valamilyen sapka. Csak nem hírességnek képzelik magukat? Mikor a barna hajú srác megfordult, elakadt a lélegzetem.

Ez nem lehet, ez csak véletlen, hogy ennyire hasonlítson rá. Tuti azért látok ilyeneket, mert bevertem a fejem. Mondom én, hogy agyrázkódásom lett!
A srác nem másra hasonlított, mint egy híres koreai fiú együttes egyik tagjára. Nem mellesleg az a kedvenc bandám! Azt hittem, hogy majd összeszedi a cuccát és elmegy, ehelyett dühös léptekkel (mindössze 2 lépéssel) átszelte a kettőnk közötti távolságot, és dühtől csillogó szempárral elkezdett nekem beszélni. Megszeppenve álltam előtte, szinte semmit nem fogtam fel abból, amit mondott, csak az arcára figyeltem. Ez ő, ez tuti ő! Úristen! Legszívesebben ugráltam volna örömömben, hogy láthatom őket. Egy kissé oldalra dőltem, hogy megszemléljem a másik három alakot is. Jézusom, ez tényleg a CNBLUE! Visszanéztem a gitárosra, aki nekem beszélt. Elképzelni se tudom, hogy maradhattam egy helyben és nem ugortam a nyakába. Jé, élőben még helyesebb, mint a klipekben. Az arca közelebbről szemlélve, tényleg nem olyan hibátlan, még így sminkkel is látni az apróbb szépség hibákat. De ezt leszámítva, tökéletes. Ekkor ért el hozzám az a pár szó, hogy : ”… you foolish goose!„
Goose… liba… hol van itt liba? Eztán értelmet nyert a mondat is. A rózsaszín ködnek hála csak nagyon lassan jutott el az agyamig az értelmezett mondat, homlok ráncolva néztem most már fel rá, s figyeltem is minden szavára. Tovább folytatta a lehordásomat. Ekkor már elszállt a köd az elmémről, helyette keserű érzés fogott el, és haragom is megnőtt. Ez most velem kiabál?! Itt? Nyilvánosan?! Ráadásul úgy, hogy értsem is?! Na várj csak, én is tudok ám angolul, nem is kicsit. Ha veszekedni akarsz, akkor most emberedre találtál, mindegy, hogy milyen nyelven.

- *Miért engem hibáztatsz, mikor te voltál rossz helyen?*
- *Hogy mi? Ki az a féleszű ember, aki hátrafelé sétál szét se nézve? És nem elég, hogy ő elesik, de még az áldozatot is magával rántja?!*
Viv itt elégelte meg a dolgot.
- Doroti nem kéne jelenetet rendezni. Mindenki minket bámul. – Nem figyeltem rá.
- *Na, mi van? Még mindig nem kérsz bocsánatot?*
- *Na ne! Beverted a fejed, hogy ilyen képzelgéseid vannak? Miért kérnék bocsánatot? Neked kéne!*
- *Még hogy nekem! Te * - Itt már a banda többi tagja is közbe lépett.

Megfogták az egyik karját és elhúzták tőlem. Valamit mondtak neki az anyanyelvükön. Hát igen, ezt én is jól megoldottam, hogy Koreába megyek, és nem tudok koreaiul, vagyis egy icipicit csak. Mindenre nekem sem lehet időm. Viszont az angolt elég szépen fejlesztettem, hisz valahogy csak kéne velük kommunikálni, és máris hasznomra vált. A banda tagjai közre fogták a gitárost, fejükkel a tömeg felé biccentve. Ekkor néztem körbe. Észre se vettem, hogy tényleg ekkora tömeg gyűlt össze, ráadásul nem egy kezében még fényképező gép vagy a telefon is ott volt.
Visszafordultak felém a srácok, kivéve egyet, enyhén meghajoltak majd megfordultak, felvették a csomagjaikat és elmentek. Ezután a többi ember se szentelt nekünk nagy figyelmet. Követték a bandatagokat. Nem hiszem el! Nem lehet ilyen!

- Ezek meg mit csinálnak?! Még nem végeztem!
- Tudod, ahhoz képest, hogy azt hittem, megszólalni se bírsz majd, mégis csak az a banda állt előtted, akit szeretsz és hallgatod a számaikat, elég szép kis összezörrenés volt. Gratulálok! – veregetett hátba, büszke képpel Vivien.
- Ki mondta, hogy szeretem őket?! Az az idő már elmúlt. Hála annak a majomnak, szereztek egy antifant.
- Nem ő volt a kedvenced a csapatból?
- Kivel keversz te össze engem? Le is törlöm a számaikat. – Persze, tudtam, hogy ezt soha nem tudnám megtenni.
- Azért le a kalappal! Ha a nagy kedvencem megjelenne előttem, tuti meg se tudnék szólalni. De hé, ha nem akarod lekésni a csatlakozást, akkor azt hiszem, ideje lenne becsekkolnunk.

Leadtuk a csomagjainkat, oda aduk a jegyeket, útleveleinket. Ezután már csak fel kellett szállni a gépre.
A rövidke folyosón áthaladva ott találtam magam a lépcső előtt. Remegő lábbakkal lépkedtem a fokokon. Az egyiken majdnem fel is buktam. Komolyan, valamit csinálnom kell a két bal lábammal.
Eszembe jutott megint az előbbi incidens, ez új löketet adott, ezután már nem remegve, hanem dühösen lépdeltem a gépre. Amint megtaláltam a helyem, bevágódtam az ülésbe. Keresztbe tettem magam előtt a kezeim, úgy néztem ki az ablakon.
Megérkezett Viv is mellém, leült a helyére majd felém fordult.
- Nem gondolod, hogy túlreagálod? Hiszen.. hé, ne nézz így rám! - nagyon nem hathatta meg a nézésem, pedig próbáltam úgy tekinteni rá, mintha szemmel ölni lehetne. De nem jött össze.
- Figyelj, nem aludtam semmit előző két nap, szinte enni se ettem, annyira izgatott voltam a mai nap miatt, ez meg elrontja itt nekem. – Nem ez volt a fő indok, de nem tudtam volna elmagyarázni, mi bajom van.
- Ne húzd az orrod! Inkább gondolj arra, hogy a mai nappal elkezdődött a három hetes nyaralásunk, és még a célunkat is meg kell valósítanunk.
Ezzel nem vitatkoztam. A mai nappal elkezdődik a több napos tervezgetések valóra váltása. Minderre csak három hetünk van. Lehetetlen küldetés, de aki nem mer, az nem nyer!

Két lány nagy álmokkal, rendíthetetlenül és magabiztosan, útra készen.

Készülj Dél-Korea, jövünk már!