5. fejezet - Doroti

5. fejezet

Doroti:

A szó szoros értelmében hideg zuhanyként értek egymás után a dolgok. Ebben a házban csak meglepetések fognak érni? Bosszúsan törölgettem le magamról a vizet. Ennyit a reggeli hajmosásról! Nem kellett volna vele annyira sietnem. Azonban, arra kíváncsi lennék, hogy mikor adhatták ki utoljára ezt a lakást. Vagy talán azért néz így ki, mert az előző lakó nem volt valami higiénikus? Erre a gondolatra kirázott a hideg. Ismét előtört a borzalmas tisztaságmániám. Most azonban ezzel nem akartam törődni. Meg is ráztam a fejem, hogy kiűzzem a rossz gondolatokat. Jelen pillanatban csak el akartam tűnni ebből a házból, amilyen gyorsan csak lehet, és élvezni az időt, amit ebben a hatalmas városban tölthetünk.
Megkémleltem magam a tükörben. Egész elfogadható a kinézetem, így nyugodtan kiléphetek az utcára.

- Jössz már? – türelmetlenkedett Viv, bekopogva az ajtón. – Ha elfelejtetted volna, de én is tiszta víz lettem, hála neked és már kezdek fázni is!
- Nem nekem, hanem a csapnak hála!
Vágtam vissza egyből, mentve a menthetőt. Kinyitottam az ajtót, mire barátnőm majdnem beesett rajta.
- Mehetsz – közöltem vele.
- Megtisztelsz! – majd be is zárta az ajtót, engem kilökve a fürdőből.

Odasétáltam a bőröndömhöz, hogy kivegyem belőle a szükséges dolgokat: pénztárca, papírzsepi… Hol lehet a telefonom? Szétnéztem a szobában. Amíg a telefonomat kutattam feltettem egy igazán fontos kérdést.

- Kitaláltad már, hogy hova megyünk? – próbáltam valamivel hangosabban beszélni, hogy a csukott ajtón keresztül is meghallja.
- Nem igazán – érkezett rögtön a válasz. – Neked van ötleted?

Hümmögtem egy sort, amit biztosra veszek, hogy nem hallott meg. Felkaptam a tegnapi pulcsim, s végig kutattam a zsebeit. Itt sincs a telefonom.

- Mit szólnál, ha Sungnyemun kapuhoz mennénk? – vetettem fel az ötletet. Oda már nagyon régen el szerettem volna menni. Most pedig itt volt az alkalom, amit szeretnék is megragadni! Neked van hozzá kedved?
- Hova? – kérdezett vissza. Én pedig ledobtam a földre a kabátom. Már kezdtem kifogyni az ötletekből, hogy hol lehet.
- Tudod, a Nagy Déli Kapuhoz.
- Rendben! Mehetünk!

Örömmel fogadtam, beleegyezését. Bár nagyon nem vártam ellenkezést, mert tudtam, ha egy kukát is jelöltem volna ki úti célnak, az is megfelelt volna, hiszen itt vagyunk, Dél-Koreában! Álmaink földjén! Itt vagyunk, ahová mindig is el akartunk jutni! Így hát, bármilyen hely megfelelt volna nekünk.

Már ott jártam, hogy az ágyamat is össze-vissza túrtam, a telefonomat keresve,ledobálva róla mindent, mire megtaláltam a párnám huzatában. Na, ez hogy került ide? Leültem az ágyamra, hogy anyáéknak írjak egy sms-t. Tegnap olyan fáradt voltam, hogy teljesen kiment a fejemből. Ahogy bekapcsoltam a telefont láttam, hogy két nem fogadott hívásom volt és hat üzenetem.
Hú, de kapni fogok, hogy nem írtam! Anyáék már biztos idegesek. Tesóm meg már nagyon kíváncsi lehet, hiszen ő is nagyon szereti Koreát és most biztos szomorú, hogy ő nem jöhetett ki. Ebbe belegondolva egy kicsit elszomorodtam, hiszen neki köszönhetem, hogy megismerkedtem a koreai világgal, ő még se jöhetett ki velünk.
Teljesen belemélyedtem az sms írásába, így észre se vettem, mikor jött ki Vivien.

- Te mit csinálsz? – kérdezte telefonom felé hajolva.
- Anyáéknak írok, mert teljesen elfelejtettünk nekik üzenni, pedig azt mondták, hogy amint megérkezünk, szóljunk.
- Tényleg! Nekem is elő kellene szednem a telefont, de elsőnek is megnézem, hogy hogy tudunk eljutni a Nagy Déli Kapuhoz.
- Oksi.

Egy jó hosszú levelet pötyögtem be anyáéknak, amit két sms-ben küldött el, de legalább lesz mit olvasniuk. Amint befejeztem, odasétáltam barátnőmhöz, aki az ágyán ült, szinte egybeolvadva a telefonjával.

- Kész vagy? – néztem rá a készülékére.
- Aha! Nézd csak – mutatta felém a telefont. - Namdaemun-ben van a kapu, és elvileg az M2-es metróval el tudunk oda jutni és nincs is annyira messze.
- Jól hangzik! – gonosz mosollyal fordultam barátnőm felé. – Rád merjem bízni a navigálást? – húztam az agyát.
- Miért ne mernéd rám bízni?
- Nem emlékszel? Menyit keringtünk a körforgalomban, már a legelső nap? Ráadásul kocsink se volt.
- Jól van! – húzta fel az orrát. – Majd meglátjuk, hogy te hogy jutsz el oda, aki még vezetni se tud!
- De hamar felhúztad magad! – ütöttem bele játékosan a vállába. – Na, gyere, mert besötétedik megint, és még el sem kezdtük, Kim Hyun Joong „kutatását” se!

Barátnőm elmosolyodott, majd felállt, eltette a telefonját és magához vette a kistáskáját.
Nem csak a hajunk színe volt szöges ellentétje a másikénak, de néha a viselkedésünk is ilyen volt. Míg Viv el nem indult volna a kistáskája nélkül, addig én csupán csak a zsebembe tettem a fontos dolgokat, úgy vágtam neki a mai napnak.
Csodálatos volt az idő, és mintha a levegőt is frissebbnek éreztem volna, ami tudom, hogy lehetetlen, én mégis így éreztem.

- Nézd, erre kell menni a metróhoz, siess!

Barátnőm nagyon belelendült. Alig bírtam követni.
Az egy dolog, hogy eltervezzük a metrón való utazást, de egy másik dolog az, hogy hogyan is veszünk jegyet rá. Ugyanis sehol nem találtunk semmiféle jegyirodát. Sorra mentek el előttünk a járatok, míg mi csak össze-vissza forogtunk. Sikeresen belefutottunk egy körülbelül velünk egykorú csoportba. Aranyosan megmosolyogtak minket, ahogy barátnőmmel elmagyaráztuk, - teszem hozzá, kézzel-lábbal mutogattunk is - hogy Namdaemun-ba szeretnénk eljutni, hogy megnézzük a Nagy Déli Kaput. Kiderült, hogy ők is pont oda tartanak, mert van a közelben egy forgatás, amit szeretnének megnézni, így felajánlották, ha van kedvünk, csatlakozhatunk hozzájuk, amit mi el is fogadtunk. Segítettek lerendezni a jegyvásárlást is, így már semmi akadálya nem volt annak, hogy felszállhassunk a megfelelő metró kocsira.
Belépve, csak ámultam milyen modern volt. Már az állomás is különbözött az itthonitól. Sehol egy grafiti nem volt és itt a kocsiban is tisztaság volt, ráadásul nagyon modern is. Jobban szemügyre vettem az embereket is, amíg Vivien az újonnan megismert emberekkel beszélgetett. A fiatalabb korosztálynak többnyire a telefonjaik voltak a kezükben, vagy valamilyen elektronikai kütyüt szorongattak, míg az idősebbek újságot olvastak. Ami érdekesnek hatott még az volt, hogy amint elolvasták az újságot és letették, a közelben lévő másik ember felvette és ő is elolvasta. Miután mindenki látta az újságot, egyszerűen csak ott hagyták. Erről rögtön eszembe jutott egy dráma, amiben azért akartak bebörtönözni egy embert, mert ezeket a nem használt újságokat összeszedte és elvitte.

- Hé, hallottad?
- Hm? Mit? – néztem Vivire.
- Hogy egy új sorozat forgatása folyik éppen a kaputól nem messze. Kíváncsi vagyok rá, te is?
- Persze! Ha már ott vagyunk, nyugodtan megnézhetjük – feleltem mosolyogva.

Ezután széles mosollyal felém fordult egy szép, hosszú, fekete hajú lány, akit később megtudtam, hogy Hee-Young-nak hívnak. Nagyon aranyos lány volt, hamar meg is találtuk a közös hangot. A hátralévő utat végig nevettük és sok érdekességet is megtudtunk, mind a kapuról, mind pedig a környékről. Ugyanakkor, ők is kérdezgettek nem keveset a mi kis országunkról, amiről szívesen beszéltünk.
Azt is megtudtuk, hogy van ott egy hatalmas piac is, aminek hallatára Viviennek felcsillant a szeme. Ezen jót derültem és először fordult elő velem, hogy alig vártam, hogy ellátogassak egy piacra.
Ahogy leléptünk a metróról, gyalog vágtunk neki az útnak a kapuig, ami meglepően hamar eltelt. Nem hiába, jó társaságban gyorsan telik az idő!
Azonban a Sungnyemun kapunál külön is váltunk, mert ők rögtön a forgatási helyre mentek, mi azonban megbeszéltük, hogy elsőnek körülnézünk a kapunál, jó turisták lévén. Mosolyogva intettek, miután elmutogatták, hogy merre lesznek.

- Annyira király! – tört belőlem elő a lelkesedésem. Talán túlzottan is. – 1398-ban épült Thedzso király idejében, és ez a kapu az 1. számú darabja a koreai nemzeti kincseknek. Ezt tudtad? – fordultam barátnőm felé, majd vissza a kapuhoz. - Valaha a Hanyang erőd főkapuja volt – soroltam az információkat róla. – Azt tudtad, hogy 2008-ban leégett, ami azért érdekes még, mert ez a kapu lenne a tűz kapu…
- Hé, hé! Nyugi Miss. Történész! – szólt nevetve Vivien. – Ha ilyen gyorsan beszélsz még magyarul se foglak megérteni.
- Bocsi, csak annyira izgatott vagyok, hogy itt vagyunk, hogy el se hiszem! Ááá! – kezdtem el forogni széttárt karokkal. – Látod ott a kapu nevét? – mutattam rá, amint megálltam és már a Föld se forgott körülöttem. – Azért tették fel függőlegesen és nem vízszintesen, hogy ellen álljon a tűznek, ami ugyebár vízszintesen terjed és…

Be nem állt a szám. Megkaptam azt is, hogy mehetnék idegenvezetőnek is, amit persze, kirobbanó jókedvvel fogadtam. Barátnőmmel teljesen közel merészkedve a kapuhoz, lett csak igazán szembetűnő, hogy mekkora építményről is van szó. Persze, folyamatosan fényképeztem is. Tuti lesz vagy 200 képem, ha nem több.
Úgy elbámészkodtunk, észre se vettünk, hogy majdnem két órát töltöttünk el itt. Rohantunk a forgatási helyszín felé, hátha még ott találjuk őket. Azt azért be kell, hogy valljam szívesen maradtam volna még a kapunál, így Viv, alig tudott elvonszolni onnan.

- Gyere már! – sietetett.
- Futok, ahogy tudok – lihegtem. Hogy tud gyorsabban futni nálam, amikor 5 centivel alacsonyabb volt, akkor a lábainak is rövidebbeknek kell lenniük, nem?

Megkönnyebbülten tapasztaltuk, hogy rengeteg ember van még ott. Megkönnyebbülésünk azonban hamar átcsapott morgolódásba, ugyanis semmit se láttunk, és ha ez még nem lenne elég, a sikításoktól szinte meg is süketültünk. Aminek hangot is adtam, de Viv csak leintett, s tovább próbálkozott olyan helyet keresni, ahol lát is valamit és próbálta újonnan szerzett barátainkat is megtalálni.

Ekkor felbődült egy motor hangja, aminek hallatára a közönség visszafojtott lélegzettel kezdte el figyelni az eseményeket, s feltűnt egy zöld bukósisak is. Kíváncsian kukucskáltam, hogy mi lehet, de Vivien teljesen lefagyott a mozdulata közben.

- Minden rendben? – kérdeztem, a válasz azonban egy kivehetetlen fejkörzés volt.

Ettől a pillanattól kezdve minden erejével azon volt, hogy átfúrja magát az embertömegen.
Kíváncsian néztem, de szorosan a nyomában is voltam, ugyanis, bármily meglepő, de nem sokkal később már az első sorból nézhettük a forgatást, ami valamilyen akció jelenet lehetett. Legalábbis a motoros mutatványokból erre következtettem. Ránéztem a mellettem álló szőkeségre. Tágra nyílt szemekkel figyelte a mutatványt, még a szája is tátva maradt. Mosolyogva néztem vissza a motorosra. Igaz, én nem értettem az ilyen dolgokhoz annyira, mint barátnőm, de még engem is lenyűgözött az, amit csinált. Ugyanakkor nagyon életveszélyes is volt az egész. Én tuti nem csinálnám meg ezt. Ahogy elnéztem a tömeget, mindenki megbabonázva nézte a veszéllyel mit sem törődő motorost, amikor a tömeg másik oldalán megpillantottam a többieket, akikkel a metrón találkoztunk. Intettem nekik, ők pedig visszaintegettek. Még szerencse, hogy cseréltünk elérhetőséget, így később is tudjuk majd tartani a kapcsolatot egymással. Mire visszanéztem, addigra eltűnt a motoros. Barátnőm felé fordultam, de már őt se láttam. Össze-vissza forgolódtam, hogy hol lehet, a nyakamat nyújtogattam, hátha átlátok az emberek felett, de semmi eredmény. Átfurakodtam az embereken, hátha esetleg WC-t keres, csak nem figyeltem, amikor szólt. Elővettem a telefonom, kikerestem a számát, majd tárcsáztam. Csak csörgött és csörgött, de nem vette fel senki.

- Jó lesz, ha elhagyjuk egymást – mormogtam.

Tovább csörgetve őt mobilon indultam el a Namdaemun piac felé, hiszen megbeszéltük, hogy az lesz a következő állomás. A piac bejáratához érve, észrevettem egy szőke hajkoronát, így elindultam felé. Mikor elértem, rátettem a vállára a kezem.

- Tudod, hogy megijesztettél, azzal, hogy eltűntél? Már azt hittem, hogy…

Ekkor megfordult az egyén, kinek a vállát szorongattam. Vivien arca helyett egy ismeretlen lány arcába bámultam. Mikor eljutott a tudatomig, gyorsan elkaptam a kezem róla és sűrű bocsánatkérések és hajlongás keretében sarkon fordultam. Remek, a mai napi adag leégésem is megvolt. A standok között sétálgatva, rengeteg újdonságot fedeztem fel. Az egyiknél le is ragadtam. Rengeteg csecse-becsét lehetett itt kapni. A cuki kis nyuszis hajpántoktól kezdve, az irtó aranyos kulcstartókig minden volt itt. Körül-belül úgy nézett ki a stand, mintha kiköpte volna egy szivárvány, de legalább figyelemfelkeltő volt. Mondanom se kell, hogy a karkötős részén ragadtam le a legjobban. Nyakig benne voltam a válogatásban, mikor valaki ránehezedett a vállamra és felette nézelődve szólalt meg.

- Van valami érdekes?

Úgy megijedtem, hogy elsikítottam magam, mire az eladó elég érdekesen nézett rám.

- Jó ég Vivien! A frászt hoztad rám! – kaptam a szívemhez.
- Miért ijedtél meg így? – kérdezte jókedvűen. – Valami rosszat csináltál? – hajolt hozzám közelebb, játékosan összehúzott szemekkel, egy pimasz vigyor kíséretében.
- Ha-ha. Hol voltál? – vontam kérdőre.
- Nézd! Ú de cuki!

Harapott rá egy nyuszis fésűre.

- Hát nem édes? – mutogatta felém. – Ezt meg kell vennem!
- Ne tereld a szót! Nem láttad, mennyiszer hívtalak?

Rám se hederített. Koreaiul kérdezte meg az ajumma-t – jaj, annyira jó ezt kimondani! – hogy mennyibe is kerül, s már fizette is ki az összeget. Ennyi azonban nem volt elég, tüzetesen végigjártuk az egész piacot. Volt egy stand, ami teljes mértékben kitűnt a többitől, ugyanis teljesen rózsaszínbe volt borulva. Mint később kiderült, itt Hello Kitty-s dolgokat lehetett kapni. Vivien azonnal le is támadta a helyet, én meg inkább csak a külső holmikat nézegettem, míg meg nem akadt a szemem egy aranyos plüss kulcstartón, ami bár Hello Kitty-s volt, de hanbok viseletbe öltözve. Nagyon aranyos volt, így vettem is egy párat belőle. Majd később odaadom Vivnek az egyiket.

Szerintem, nem kell magyaráznom, hogy itt, a piacon töltöttük el a legtöbb időt. Találtunk nem egy olyan utcai árust, ahol enni is lehetett. Vivinek rögtön eszébe is jutott a Boys over flowers-ben is látott pálcikás halpogácsa. Rögtön elkezdte a szemével keresni, s bár annyira ő se szerette a halat, vett is. Hümmögve kínálgatta felém is, „Ezt meg kel kóstolnod!” felkiáltásokkal, de összeszorított szájjal, mosolyogva közöltem vele, hogy nem kérek ilyet. Szinte végig próbáltuk az egészet, így otthon már biztos nem kell majd vacsorát készítenünk. Igaz, én a tengeri herkentyűs dolgokat kihagytam, ugyanis még mindig nem szerettem meg a halat. Fúj! Azonban, szerencsére, volt olyan étel is, amit én is szívesen megettem. Sőt, még az áhított kimchit is megkóstolhattam! Igaz, pálcával nem olyan könnyű enni, ahogy én azt elterveztem, de a tulajdonos ajumma – á, még mindig jó kimondani! – megmutatta, hogy hogy fogjam a pálcákat, ahhoz, hogy valami maradjon is rajta. Minden szép és jó volt, míg azt nem mondta, hogy akkor most magamtól próbáljam meg. Olyan szépen össze csippantottam a kimchit, hogy Vivien levesében landolt, ráadásul a kanalában. A második próbálkozásom már jobbra sikerült, már csak addigra csúszott ki a pálcáim közül, mire végre a számhoz emeltem. Ezt még eljátszottam kétszer, de az ötödik alkalommal végre már enni is tudtam.
Már esteledett, amikor elhaladtunk a Városháza mellett. Érdekes volt, ugyanis a régi és az új városháza egymás mellett volt, de egyáltalán nem nyújtott szokatlan látványt. Dél-Koreában annyira jól összepasszoltak a régi és az új épületek. Próbálták megtartani a hagyományokat, de azért arra is figyeltek, hogy haladjanak a korral és lépést is tartsanak azzal úgy, hogy megőrzik az értékeiket.
A nap végére teljesen kiment a fejünkből, hogy elmenjünk azokra a helyekre, ahol talán összefuthatunk Kim Hyun Joong-al.

- Mi lenne, ha keresnénk valami videótéka szerűséget? – ajánlottam fel, ahogy hazafelé tartottunk.
- Minek?
- Nézzünk egy jó kis filmet.
- Semmit nem fogunk belőle érteni, ugye tudod?
- Hátha van hozzá angol felirat, biztos van hozzá! – győzködtem.
- Rendben.

Miután ezt így eldöntöttük, Vivien bepötyögött valamit a telefonjába, és a GPS segítségével találtunk is egy ilyen boltot. Komolyan, mi lenne velünk a technika nélkül?
Sajnálatos módon nem igazán sikerült olyan filmet kivennünk, amiből értettünk is volna valamit. Így csak egy választásunk volt, mégis kivettük.

- Most ezzel mi bajod van?
- Horror film! – világítottam rá a tényre. – Komolyan ezt akarod nézni?
- Persze! – vágta rá. – Szeretem a horrort.

Vágtam egy alig látható fintort erre a megjegyzésre.

- Csak nem félsz? – kérdezte tőlem, ahogy a DVD-t lengette előttem.
- Dehogy félek! Az egész csak kitalált, egy igaz momentum sincs benne!

Aha, csak ekkor volt nagy a szám. Amint elkezdtük nézni és Vivien lekapcsolta a villanyokat, már nem voltam ilyen nagy legény. Fázósan húztam fel a térdeimet és öleltem át őket karjaimmal, míg barátnőm kényelmesen hasra feküdt, úgy nézve a TV-t. A film közepén járhattunk, amikor én már nem sok mindent láttam belőle. Ujjaimmal eltakartam a szemem, s néha csak egy-egy kis résen keresztül követtem nyomon az eseményeket, míg mellettem volt, hogy kacarásztak rajta.

- Mi ilyen vicces? – kérdeztem, szinte remegve. Tuti nem fogok este aludni!
- Nem láttad? – mutatott a képernyőre. – Ott maradt a rögzítő kötél.

Nem láttam én semmilyen kötelet, csak a kést, amivel követték a szereplőt, ráadásul már véres volt! Élt még egyáltalán a főszereplő? Ki a főszereplő?
Nem egyszer ijesztett meg Vivien a film közben, főleg, amikor azt vette észre, hogy teljesen eltakarom az arcomat. Ilyenkor alig hozzámérve ujjaival, mászkált rajtam, mire egyszer le is estem az ágyról egy hatalmas sikítással. Ő pedig majdnem megfulladt a kukoricájában, ahogy kinevetett.
Most is ezt kezdte el.

- Hagyd abba! – szóltam rá.
- Mit? – nézett felém.
- Megint, meg akarsz ijeszteni!
- Dehogy is! – emelte fel mind a két kezét.
- De, ha nem te – kezdtem bele remegősen – akkor ki…

Ekkor ránéztem a lábamra, ahol valami bogár mászkált. Elsőnek fel se fogtam, hanem közelebb hajoltam hozzá.

- Jézusom! – sikítottam, felpattanva az ágyról és körbe-körbe ugrálva a szobában. – Csótány! Szedd le! Szedd le!

Vivien se volt olyan bátor. Ő is elkezdett velem együtt sikítani, mire kiszaladt a folyosóra.

- Hé, ne hagyj itt! – visítottam.

Egy seprűvel a kezében tért vissza és azzal kezdte el ütögetni a lábamat.

- Ne a lábamat! Azt a vacak bogarat!
- Jó, de ha így ugrálsz, nem látom!

Megpróbáltam nyugton, egyhelyben megállni. Nagyon nehezen ment!

- Már nincs a lábadon – közölte velem, ahogy megálltam.
- Mi? – ugrott magasabb szintre a hangom. – Akkor hol van? Felmászott a nadrágomba? – kérdeztem elfehéredett arccal.
- Ne hülyéskedj már! Azt éreznéd, meg ahogy ugráltál max. rátapostál!
- Fúúúj!
- Nézd, ott megy! – mutatott a bogárra Vivien.

Az ablak felé iszkolt a kis gazfickó. Megragadtam a seprűt barátnőmtől, meg a piacról vásárolt ajándéknak a dobozát, és megpróbáltam elkapni az ízeltlábút. Igen, sajnos fel kellett szerencsétlen dobozt áldoznom.

- Nem tudod azzal a papírdobozzal összelapítani.
- Tudom, nem is azt akarom. Nyisd ki az ablakot!
- Minek? – szerencsére kérdése közben azért cselekedett is. Már csak el kellett kapnom a bogarat.

Mielőtt bemászhatott volna az ágy alá, sikerült belevarázsolnom a dobozba, majd a dobozzal együtt kihajítottam az ablakon. Csak nem látta ezt senki, remélem kamera se vette fel ezt a cselekedetemet.

- Te komolyan kidobtad? – hüledezett szobatársam.
- Majd reggel megkeresem a dobozt és kidobom egy kukába - nyugtattam meg őt is és a lelkiismeretemet is.

Fejét ingatva ment ki a konyhába, hogy kivigye a pattogatott kukoricás tálat. Semmi pénzért nem maradtam volna egyedül a szobában, így követtem. Ezután elment a seprűért és a kezembe nyomta. Pislogva néztem a seprűre, majd rá.

- Mit csináljak ezzel?
- Szerinted? Fésülködj meg – megforgattam a szemem. – Seperd össze a kukoricát a földről! – adta ki az utasítást, míg ő maga eltűnt a fürdőben.
- Mi lesz, ha újabb bogarakat találok? – kiabáltam utána. – Nem is! Mi lesz, ha egy egész fészket találok?
- Megfogod, megsütjük és megesszük.
- Ha-ha, de szellemes vagy! – erre már csak egy kacagás volt a válasz.
Végül csak hozzáfogtam a munkához. Készen is lettem, mire barátnőm előjött a fürdőből.
- Na, látod, hogy nem is volt olyan szörnyű? - veregette meg a vállam, ahogy elsétált mellettem, az ágyához.

Nem sokkal később, már én is az ágyban feküdtem, a sötétszobában, nyakig felhúzott takaróval. A szobát kémleltem. Na jó, a sötétséget. Ránéztem Vivire, a fal felé volt furdulva. Látszólag már aludt.

- Psszt! – szóltam neki. Nem reagált semmit. – Psssszt! – szóltam hangosabban.
- Mi az? – válaszolt álmos hangon.
- Alszol? – kérdeztem.
- Ez komoly? – jó, hülye kérdés volt!
- Nem félsz? – jött a következő kérdésem.
- De.
- Tényleg? – ültem fel az ágyon. – Te mitől? – kérdeztem rá a biztonság kedvéért, ugyanis engem kirázott a hideg a tudatra, hogy bogarak lehetnek a szobában. .
- Attól, hogy az ablakon berepül egy hatalmas elefánt és megeszi az összes mogyoróvajat.

Egy pillanatra lefagytam. Ez most miről beszél? Vagy alszik? Ekkor meghallottam a kuncogását. Ez szórakozik velem! Megfogtam a párnámat és megdobtam vele.

- Te komolyan megdobtál? – ült fel az ágyon ő is, felém fordulva.
- Meg – nyújtottam ki a nyelvem, amit nem hiszem, hogy látott a sötétben. Visszadobta a párnát.
- Hé!
- Te kezdted!
- Te akartad!

Felálltam az ágyról, odamentem hozzá a párnámmal. Elsőnek csak nézett rám, de az elszánt tekintetemet látva, ő is magához vette párnáját és egyszerre lendítettük a másik felé.
Egy hatalmas párnacsatába bonyolódtunk, megtörve kacagásunkkal az éjszaka csöndjét, és szerezve pár morcos szomszédot.