5. fejezet - Doroti

5. fejezet

Doroti:

A szó szoros értelmében hideg zuhanyként értek egymás után a dolgok. Ebben a házban csak meglepetések fognak érni? Bosszúsan törölgettem le magamról a vizet. Ennyit a reggeli hajmosásról! Nem kellett volna vele annyira sietnem. Azonban, arra kíváncsi lennék, hogy mikor adhatták ki utoljára ezt a lakást. Vagy talán azért néz így ki, mert az előző lakó nem volt valami higiénikus? Erre a gondolatra kirázott a hideg. Ismét előtört a borzalmas tisztaságmániám. Most azonban ezzel nem akartam törődni. Meg is ráztam a fejem, hogy kiűzzem a rossz gondolatokat. Jelen pillanatban csak el akartam tűnni ebből a házból, amilyen gyorsan csak lehet, és élvezni az időt, amit ebben a hatalmas városban tölthetünk.
Megkémleltem magam a tükörben. Egész elfogadható a kinézetem, így nyugodtan kiléphetek az utcára.

- Jössz már? – türelmetlenkedett Viv, bekopogva az ajtón. – Ha elfelejtetted volna, de én is tiszta víz lettem, hála neked és már kezdek fázni is!
- Nem nekem, hanem a csapnak hála!
Vágtam vissza egyből, mentve a menthetőt. Kinyitottam az ajtót, mire barátnőm majdnem beesett rajta.
- Mehetsz – közöltem vele.
- Megtisztelsz! – majd be is zárta az ajtót, engem kilökve a fürdőből.

Odasétáltam a bőröndömhöz, hogy kivegyem belőle a szükséges dolgokat: pénztárca, papírzsepi… Hol lehet a telefonom? Szétnéztem a szobában. Amíg a telefonomat kutattam feltettem egy igazán fontos kérdést.

- Kitaláltad már, hogy hova megyünk? – próbáltam valamivel hangosabban beszélni, hogy a csukott ajtón keresztül is meghallja.
- Nem igazán – érkezett rögtön a válasz. – Neked van ötleted?

Hümmögtem egy sort, amit biztosra veszek, hogy nem hallott meg. Felkaptam a tegnapi pulcsim, s végig kutattam a zsebeit. Itt sincs a telefonom.

- Mit szólnál, ha Sungnyemun kapuhoz mennénk? – vetettem fel az ötletet. Oda már nagyon régen el szerettem volna menni. Most pedig itt volt az alkalom, amit szeretnék is megragadni! Neked van hozzá kedved?
- Hova? – kérdezett vissza. Én pedig ledobtam a földre a kabátom. Már kezdtem kifogyni az ötletekből, hogy hol lehet.
- Tudod, a Nagy Déli Kapuhoz.
- Rendben! Mehetünk!

Örömmel fogadtam, beleegyezését. Bár nagyon nem vártam ellenkezést, mert tudtam, ha egy kukát is jelöltem volna ki úti célnak, az is megfelelt volna, hiszen itt vagyunk, Dél-Koreában! Álmaink földjén! Itt vagyunk, ahová mindig is el akartunk jutni! Így hát, bármilyen hely megfelelt volna nekünk.

Már ott jártam, hogy az ágyamat is össze-vissza túrtam, a telefonomat keresve,ledobálva róla mindent, mire megtaláltam a párnám huzatában. Na, ez hogy került ide? Leültem az ágyamra, hogy anyáéknak írjak egy sms-t. Tegnap olyan fáradt voltam, hogy teljesen kiment a fejemből. Ahogy bekapcsoltam a telefont láttam, hogy két nem fogadott hívásom volt és hat üzenetem.
Hú, de kapni fogok, hogy nem írtam! Anyáék már biztos idegesek. Tesóm meg már nagyon kíváncsi lehet, hiszen ő is nagyon szereti Koreát és most biztos szomorú, hogy ő nem jöhetett ki. Ebbe belegondolva egy kicsit elszomorodtam, hiszen neki köszönhetem, hogy megismerkedtem a koreai világgal, ő még se jöhetett ki velünk.
Teljesen belemélyedtem az sms írásába, így észre se vettem, mikor jött ki Vivien.

- Te mit csinálsz? – kérdezte telefonom felé hajolva.
- Anyáéknak írok, mert teljesen elfelejtettünk nekik üzenni, pedig azt mondták, hogy amint megérkezünk, szóljunk.
- Tényleg! Nekem is elő kellene szednem a telefont, de elsőnek is megnézem, hogy hogy tudunk eljutni a Nagy Déli Kapuhoz.
- Oksi.

Egy jó hosszú levelet pötyögtem be anyáéknak, amit két sms-ben küldött el, de legalább lesz mit olvasniuk. Amint befejeztem, odasétáltam barátnőmhöz, aki az ágyán ült, szinte egybeolvadva a telefonjával.

- Kész vagy? – néztem rá a készülékére.
- Aha! Nézd csak – mutatta felém a telefont. - Namdaemun-ben van a kapu, és elvileg az M2-es metróval el tudunk oda jutni és nincs is annyira messze.
- Jól hangzik! – gonosz mosollyal fordultam barátnőm felé. – Rád merjem bízni a navigálást? – húztam az agyát.
- Miért ne mernéd rám bízni?
- Nem emlékszel? Menyit keringtünk a körforgalomban, már a legelső nap? Ráadásul kocsink se volt.
- Jól van! – húzta fel az orrát. – Majd meglátjuk, hogy te hogy jutsz el oda, aki még vezetni se tud!
- De hamar felhúztad magad! – ütöttem bele játékosan a vállába. – Na, gyere, mert besötétedik megint, és még el sem kezdtük, Kim Hyun Joong „kutatását” se!

Barátnőm elmosolyodott, majd felállt, eltette a telefonját és magához vette a kistáskáját.
Nem csak a hajunk színe volt szöges ellentétje a másikénak, de néha a viselkedésünk is ilyen volt. Míg Viv el nem indult volna a kistáskája nélkül, addig én csupán csak a zsebembe tettem a fontos dolgokat, úgy vágtam neki a mai napnak.
Csodálatos volt az idő, és mintha a levegőt is frissebbnek éreztem volna, ami tudom, hogy lehetetlen, én mégis így éreztem.

- Nézd, erre kell menni a metróhoz, siess!

Barátnőm nagyon belelendült. Alig bírtam követni.
Az egy dolog, hogy eltervezzük a metrón való utazást, de egy másik dolog az, hogy hogyan is veszünk jegyet rá. Ugyanis sehol nem találtunk semmiféle jegyirodát. Sorra mentek el előttünk a járatok, míg mi csak össze-vissza forogtunk. Sikeresen belefutottunk egy körülbelül velünk egykorú csoportba. Aranyosan megmosolyogtak minket, ahogy barátnőmmel elmagyaráztuk, - teszem hozzá, kézzel-lábbal mutogattunk is - hogy Namdaemun-ba szeretnénk eljutni, hogy megnézzük a Nagy Déli Kaput. Kiderült, hogy ők is pont oda tartanak, mert van a közelben egy forgatás, amit szeretnének megnézni, így felajánlották, ha van kedvünk, csatlakozhatunk hozzájuk, amit mi el is fogadtunk. Segítettek lerendezni a jegyvásárlást is, így már semmi akadálya nem volt annak, hogy felszállhassunk a megfelelő metró kocsira.
Belépve, csak ámultam milyen modern volt. Már az állomás is különbözött az itthonitól. Sehol egy grafiti nem volt és itt a kocsiban is tisztaság volt, ráadásul nagyon modern is. Jobban szemügyre vettem az embereket is, amíg Vivien az újonnan megismert emberekkel beszélgetett. A fiatalabb korosztálynak többnyire a telefonjaik voltak a kezükben, vagy valamilyen elektronikai kütyüt szorongattak, míg az idősebbek újságot olvastak. Ami érdekesnek hatott még az volt, hogy amint elolvasták az újságot és letették, a közelben lévő másik ember felvette és ő is elolvasta. Miután mindenki látta az újságot, egyszerűen csak ott hagyták. Erről rögtön eszembe jutott egy dráma, amiben azért akartak bebörtönözni egy embert, mert ezeket a nem használt újságokat összeszedte és elvitte.

- Hé, hallottad?
- Hm? Mit? – néztem Vivire.
- Hogy egy új sorozat forgatása folyik éppen a kaputól nem messze. Kíváncsi vagyok rá, te is?
- Persze! Ha már ott vagyunk, nyugodtan megnézhetjük – feleltem mosolyogva.

Ezután széles mosollyal felém fordult egy szép, hosszú, fekete hajú lány, akit később megtudtam, hogy Hee-Young-nak hívnak. Nagyon aranyos lány volt, hamar meg is találtuk a közös hangot. A hátralévő utat végig nevettük és sok érdekességet is megtudtunk, mind a kapuról, mind pedig a környékről. Ugyanakkor, ők is kérdezgettek nem keveset a mi kis országunkról, amiről szívesen beszéltünk.
Azt is megtudtuk, hogy van ott egy hatalmas piac is, aminek hallatára Viviennek felcsillant a szeme. Ezen jót derültem és először fordult elő velem, hogy alig vártam, hogy ellátogassak egy piacra.
Ahogy leléptünk a metróról, gyalog vágtunk neki az útnak a kapuig, ami meglepően hamar eltelt. Nem hiába, jó társaságban gyorsan telik az idő!
Azonban a Sungnyemun kapunál külön is váltunk, mert ők rögtön a forgatási helyre mentek, mi azonban megbeszéltük, hogy elsőnek körülnézünk a kapunál, jó turisták lévén. Mosolyogva intettek, miután elmutogatták, hogy merre lesznek.

- Annyira király! – tört belőlem elő a lelkesedésem. Talán túlzottan is. – 1398-ban épült Thedzso király idejében, és ez a kapu az 1. számú darabja a koreai nemzeti kincseknek. Ezt tudtad? – fordultam barátnőm felé, majd vissza a kapuhoz. - Valaha a Hanyang erőd főkapuja volt – soroltam az információkat róla. – Azt tudtad, hogy 2008-ban leégett, ami azért érdekes még, mert ez a kapu lenne a tűz kapu…
- Hé, hé! Nyugi Miss. Történész! – szólt nevetve Vivien. – Ha ilyen gyorsan beszélsz még magyarul se foglak megérteni.
- Bocsi, csak annyira izgatott vagyok, hogy itt vagyunk, hogy el se hiszem! Ááá! – kezdtem el forogni széttárt karokkal. – Látod ott a kapu nevét? – mutattam rá, amint megálltam és már a Föld se forgott körülöttem. – Azért tették fel függőlegesen és nem vízszintesen, hogy ellen álljon a tűznek, ami ugyebár vízszintesen terjed és…

Be nem állt a szám. Megkaptam azt is, hogy mehetnék idegenvezetőnek is, amit persze, kirobbanó jókedvvel fogadtam. Barátnőmmel teljesen közel merészkedve a kapuhoz, lett csak igazán szembetűnő, hogy mekkora építményről is van szó. Persze, folyamatosan fényképeztem is. Tuti lesz vagy 200 képem, ha nem több.
Úgy elbámészkodtunk, észre se vettünk, hogy majdnem két órát töltöttünk el itt. Rohantunk a forgatási helyszín felé, hátha még ott találjuk őket. Azt azért be kell, hogy valljam szívesen maradtam volna még a kapunál, így Viv, alig tudott elvonszolni onnan.

- Gyere már! – sietetett.
- Futok, ahogy tudok – lihegtem. Hogy tud gyorsabban futni nálam, amikor 5 centivel alacsonyabb volt, akkor a lábainak is rövidebbeknek kell lenniük, nem?

Megkönnyebbülten tapasztaltuk, hogy rengeteg ember van még ott. Megkönnyebbülésünk azonban hamar átcsapott morgolódásba, ugyanis semmit se láttunk, és ha ez még nem lenne elég, a sikításoktól szinte meg is süketültünk. Aminek hangot is adtam, de Viv csak leintett, s tovább próbálkozott olyan helyet keresni, ahol lát is valamit és próbálta újonnan szerzett barátainkat is megtalálni.

Ekkor felbődült egy motor hangja, aminek hallatára a közönség visszafojtott lélegzettel kezdte el figyelni az eseményeket, s feltűnt egy zöld bukósisak is. Kíváncsian kukucskáltam, hogy mi lehet, de Vivien teljesen lefagyott a mozdulata közben.

- Minden rendben? – kérdeztem, a válasz azonban egy kivehetetlen fejkörzés volt.

Ettől a pillanattól kezdve minden erejével azon volt, hogy átfúrja magát az embertömegen.
Kíváncsian néztem, de szorosan a nyomában is voltam, ugyanis, bármily meglepő, de nem sokkal később már az első sorból nézhettük a forgatást, ami valamilyen akció jelenet lehetett. Legalábbis a motoros mutatványokból erre következtettem. Ránéztem a mellettem álló szőkeségre. Tágra nyílt szemekkel figyelte a mutatványt, még a szája is tátva maradt. Mosolyogva néztem vissza a motorosra. Igaz, én nem értettem az ilyen dolgokhoz annyira, mint barátnőm, de még engem is lenyűgözött az, amit csinált. Ugyanakkor nagyon életveszélyes is volt az egész. Én tuti nem csinálnám meg ezt. Ahogy elnéztem a tömeget, mindenki megbabonázva nézte a veszéllyel mit sem törődő motorost, amikor a tömeg másik oldalán megpillantottam a többieket, akikkel a metrón találkoztunk. Intettem nekik, ők pedig visszaintegettek. Még szerencse, hogy cseréltünk elérhetőséget, így később is tudjuk majd tartani a kapcsolatot egymással. Mire visszanéztem, addigra eltűnt a motoros. Barátnőm felé fordultam, de már őt se láttam. Össze-vissza forgolódtam, hogy hol lehet, a nyakamat nyújtogattam, hátha átlátok az emberek felett, de semmi eredmény. Átfurakodtam az embereken, hátha esetleg WC-t keres, csak nem figyeltem, amikor szólt. Elővettem a telefonom, kikerestem a számát, majd tárcsáztam. Csak csörgött és csörgött, de nem vette fel senki.

- Jó lesz, ha elhagyjuk egymást – mormogtam.

Tovább csörgetve őt mobilon indultam el a Namdaemun piac felé, hiszen megbeszéltük, hogy az lesz a következő állomás. A piac bejáratához érve, észrevettem egy szőke hajkoronát, így elindultam felé. Mikor elértem, rátettem a vállára a kezem.

- Tudod, hogy megijesztettél, azzal, hogy eltűntél? Már azt hittem, hogy…

Ekkor megfordult az egyén, kinek a vállát szorongattam. Vivien arca helyett egy ismeretlen lány arcába bámultam. Mikor eljutott a tudatomig, gyorsan elkaptam a kezem róla és sűrű bocsánatkérések és hajlongás keretében sarkon fordultam. Remek, a mai napi adag leégésem is megvolt. A standok között sétálgatva, rengeteg újdonságot fedeztem fel. Az egyiknél le is ragadtam. Rengeteg csecse-becsét lehetett itt kapni. A cuki kis nyuszis hajpántoktól kezdve, az irtó aranyos kulcstartókig minden volt itt. Körül-belül úgy nézett ki a stand, mintha kiköpte volna egy szivárvány, de legalább figyelemfelkeltő volt. Mondanom se kell, hogy a karkötős részén ragadtam le a legjobban. Nyakig benne voltam a válogatásban, mikor valaki ránehezedett a vállamra és felette nézelődve szólalt meg.

- Van valami érdekes?

Úgy megijedtem, hogy elsikítottam magam, mire az eladó elég érdekesen nézett rám.

- Jó ég Vivien! A frászt hoztad rám! – kaptam a szívemhez.
- Miért ijedtél meg így? – kérdezte jókedvűen. – Valami rosszat csináltál? – hajolt hozzám közelebb, játékosan összehúzott szemekkel, egy pimasz vigyor kíséretében.
- Ha-ha. Hol voltál? – vontam kérdőre.
- Nézd! Ú de cuki!

Harapott rá egy nyuszis fésűre.

- Hát nem édes? – mutogatta felém. – Ezt meg kell vennem!
- Ne tereld a szót! Nem láttad, mennyiszer hívtalak?

Rám se hederített. Koreaiul kérdezte meg az ajumma-t – jaj, annyira jó ezt kimondani! – hogy mennyibe is kerül, s már fizette is ki az összeget. Ennyi azonban nem volt elég, tüzetesen végigjártuk az egész piacot. Volt egy stand, ami teljes mértékben kitűnt a többitől, ugyanis teljesen rózsaszínbe volt borulva. Mint később kiderült, itt Hello Kitty-s dolgokat lehetett kapni. Vivien azonnal le is támadta a helyet, én meg inkább csak a külső holmikat nézegettem, míg meg nem akadt a szemem egy aranyos plüss kulcstartón, ami bár Hello Kitty-s volt, de hanbok viseletbe öltözve. Nagyon aranyos volt, így vettem is egy párat belőle. Majd később odaadom Vivnek az egyiket.

Szerintem, nem kell magyaráznom, hogy itt, a piacon töltöttük el a legtöbb időt. Találtunk nem egy olyan utcai árust, ahol enni is lehetett. Vivinek rögtön eszébe is jutott a Boys over flowers-ben is látott pálcikás halpogácsa. Rögtön elkezdte a szemével keresni, s bár annyira ő se szerette a halat, vett is. Hümmögve kínálgatta felém is, „Ezt meg kel kóstolnod!” felkiáltásokkal, de összeszorított szájjal, mosolyogva közöltem vele, hogy nem kérek ilyet. Szinte végig próbáltuk az egészet, így otthon már biztos nem kell majd vacsorát készítenünk. Igaz, én a tengeri herkentyűs dolgokat kihagytam, ugyanis még mindig nem szerettem meg a halat. Fúj! Azonban, szerencsére, volt olyan étel is, amit én is szívesen megettem. Sőt, még az áhított kimchit is megkóstolhattam! Igaz, pálcával nem olyan könnyű enni, ahogy én azt elterveztem, de a tulajdonos ajumma – á, még mindig jó kimondani! – megmutatta, hogy hogy fogjam a pálcákat, ahhoz, hogy valami maradjon is rajta. Minden szép és jó volt, míg azt nem mondta, hogy akkor most magamtól próbáljam meg. Olyan szépen össze csippantottam a kimchit, hogy Vivien levesében landolt, ráadásul a kanalában. A második próbálkozásom már jobbra sikerült, már csak addigra csúszott ki a pálcáim közül, mire végre a számhoz emeltem. Ezt még eljátszottam kétszer, de az ötödik alkalommal végre már enni is tudtam.
Már esteledett, amikor elhaladtunk a Városháza mellett. Érdekes volt, ugyanis a régi és az új városháza egymás mellett volt, de egyáltalán nem nyújtott szokatlan látványt. Dél-Koreában annyira jól összepasszoltak a régi és az új épületek. Próbálták megtartani a hagyományokat, de azért arra is figyeltek, hogy haladjanak a korral és lépést is tartsanak azzal úgy, hogy megőrzik az értékeiket.
A nap végére teljesen kiment a fejünkből, hogy elmenjünk azokra a helyekre, ahol talán összefuthatunk Kim Hyun Joong-al.

- Mi lenne, ha keresnénk valami videótéka szerűséget? – ajánlottam fel, ahogy hazafelé tartottunk.
- Minek?
- Nézzünk egy jó kis filmet.
- Semmit nem fogunk belőle érteni, ugye tudod?
- Hátha van hozzá angol felirat, biztos van hozzá! – győzködtem.
- Rendben.

Miután ezt így eldöntöttük, Vivien bepötyögött valamit a telefonjába, és a GPS segítségével találtunk is egy ilyen boltot. Komolyan, mi lenne velünk a technika nélkül?
Sajnálatos módon nem igazán sikerült olyan filmet kivennünk, amiből értettünk is volna valamit. Így csak egy választásunk volt, mégis kivettük.

- Most ezzel mi bajod van?
- Horror film! – világítottam rá a tényre. – Komolyan ezt akarod nézni?
- Persze! – vágta rá. – Szeretem a horrort.

Vágtam egy alig látható fintort erre a megjegyzésre.

- Csak nem félsz? – kérdezte tőlem, ahogy a DVD-t lengette előttem.
- Dehogy félek! Az egész csak kitalált, egy igaz momentum sincs benne!

Aha, csak ekkor volt nagy a szám. Amint elkezdtük nézni és Vivien lekapcsolta a villanyokat, már nem voltam ilyen nagy legény. Fázósan húztam fel a térdeimet és öleltem át őket karjaimmal, míg barátnőm kényelmesen hasra feküdt, úgy nézve a TV-t. A film közepén járhattunk, amikor én már nem sok mindent láttam belőle. Ujjaimmal eltakartam a szemem, s néha csak egy-egy kis résen keresztül követtem nyomon az eseményeket, míg mellettem volt, hogy kacarásztak rajta.

- Mi ilyen vicces? – kérdeztem, szinte remegve. Tuti nem fogok este aludni!
- Nem láttad? – mutatott a képernyőre. – Ott maradt a rögzítő kötél.

Nem láttam én semmilyen kötelet, csak a kést, amivel követték a szereplőt, ráadásul már véres volt! Élt még egyáltalán a főszereplő? Ki a főszereplő?
Nem egyszer ijesztett meg Vivien a film közben, főleg, amikor azt vette észre, hogy teljesen eltakarom az arcomat. Ilyenkor alig hozzámérve ujjaival, mászkált rajtam, mire egyszer le is estem az ágyról egy hatalmas sikítással. Ő pedig majdnem megfulladt a kukoricájában, ahogy kinevetett.
Most is ezt kezdte el.

- Hagyd abba! – szóltam rá.
- Mit? – nézett felém.
- Megint, meg akarsz ijeszteni!
- Dehogy is! – emelte fel mind a két kezét.
- De, ha nem te – kezdtem bele remegősen – akkor ki…

Ekkor ránéztem a lábamra, ahol valami bogár mászkált. Elsőnek fel se fogtam, hanem közelebb hajoltam hozzá.

- Jézusom! – sikítottam, felpattanva az ágyról és körbe-körbe ugrálva a szobában. – Csótány! Szedd le! Szedd le!

Vivien se volt olyan bátor. Ő is elkezdett velem együtt sikítani, mire kiszaladt a folyosóra.

- Hé, ne hagyj itt! – visítottam.

Egy seprűvel a kezében tért vissza és azzal kezdte el ütögetni a lábamat.

- Ne a lábamat! Azt a vacak bogarat!
- Jó, de ha így ugrálsz, nem látom!

Megpróbáltam nyugton, egyhelyben megállni. Nagyon nehezen ment!

- Már nincs a lábadon – közölte velem, ahogy megálltam.
- Mi? – ugrott magasabb szintre a hangom. – Akkor hol van? Felmászott a nadrágomba? – kérdeztem elfehéredett arccal.
- Ne hülyéskedj már! Azt éreznéd, meg ahogy ugráltál max. rátapostál!
- Fúúúj!
- Nézd, ott megy! – mutatott a bogárra Vivien.

Az ablak felé iszkolt a kis gazfickó. Megragadtam a seprűt barátnőmtől, meg a piacról vásárolt ajándéknak a dobozát, és megpróbáltam elkapni az ízeltlábút. Igen, sajnos fel kellett szerencsétlen dobozt áldoznom.

- Nem tudod azzal a papírdobozzal összelapítani.
- Tudom, nem is azt akarom. Nyisd ki az ablakot!
- Minek? – szerencsére kérdése közben azért cselekedett is. Már csak el kellett kapnom a bogarat.

Mielőtt bemászhatott volna az ágy alá, sikerült belevarázsolnom a dobozba, majd a dobozzal együtt kihajítottam az ablakon. Csak nem látta ezt senki, remélem kamera se vette fel ezt a cselekedetemet.

- Te komolyan kidobtad? – hüledezett szobatársam.
- Majd reggel megkeresem a dobozt és kidobom egy kukába - nyugtattam meg őt is és a lelkiismeretemet is.

Fejét ingatva ment ki a konyhába, hogy kivigye a pattogatott kukoricás tálat. Semmi pénzért nem maradtam volna egyedül a szobában, így követtem. Ezután elment a seprűért és a kezembe nyomta. Pislogva néztem a seprűre, majd rá.

- Mit csináljak ezzel?
- Szerinted? Fésülködj meg – megforgattam a szemem. – Seperd össze a kukoricát a földről! – adta ki az utasítást, míg ő maga eltűnt a fürdőben.
- Mi lesz, ha újabb bogarakat találok? – kiabáltam utána. – Nem is! Mi lesz, ha egy egész fészket találok?
- Megfogod, megsütjük és megesszük.
- Ha-ha, de szellemes vagy! – erre már csak egy kacagás volt a válasz.
Végül csak hozzáfogtam a munkához. Készen is lettem, mire barátnőm előjött a fürdőből.
- Na, látod, hogy nem is volt olyan szörnyű? - veregette meg a vállam, ahogy elsétált mellettem, az ágyához.

Nem sokkal később, már én is az ágyban feküdtem, a sötétszobában, nyakig felhúzott takaróval. A szobát kémleltem. Na jó, a sötétséget. Ránéztem Vivire, a fal felé volt furdulva. Látszólag már aludt.

- Psszt! – szóltam neki. Nem reagált semmit. – Psssszt! – szóltam hangosabban.
- Mi az? – válaszolt álmos hangon.
- Alszol? – kérdeztem.
- Ez komoly? – jó, hülye kérdés volt!
- Nem félsz? – jött a következő kérdésem.
- De.
- Tényleg? – ültem fel az ágyon. – Te mitől? – kérdeztem rá a biztonság kedvéért, ugyanis engem kirázott a hideg a tudatra, hogy bogarak lehetnek a szobában. .
- Attól, hogy az ablakon berepül egy hatalmas elefánt és megeszi az összes mogyoróvajat.

Egy pillanatra lefagytam. Ez most miről beszél? Vagy alszik? Ekkor meghallottam a kuncogását. Ez szórakozik velem! Megfogtam a párnámat és megdobtam vele.

- Te komolyan megdobtál? – ült fel az ágyon ő is, felém fordulva.
- Meg – nyújtottam ki a nyelvem, amit nem hiszem, hogy látott a sötétben. Visszadobta a párnát.
- Hé!
- Te kezdted!
- Te akartad!

Felálltam az ágyról, odamentem hozzá a párnámmal. Elsőnek csak nézett rám, de az elszánt tekintetemet látva, ő is magához vette párnáját és egyszerre lendítettük a másik felé.
Egy hatalmas párnacsatába bonyolódtunk, megtörve kacagásunkkal az éjszaka csöndjét, és szerezve pár morcos szomszédot.

4. fejezet - Vivienne

4. fejezet

Vivien:

Kilépve a házból megérinti hajamat a friss szellő, ami nagyon jól esik ebben a hőségben. Az utca és a forgalom zaja körülvesz minket. Elindulunk az eldugott kis utcából, ahol a szállásunk van. Mire a főútra érünk, tanácstalanul megállunk. Most merre tovább?

- Oké, akkor most merre? – mondja ki a gondolataimat Doroti.
- Lássuk csak. Szerintem menjünk abba az irányba! – mutatok balra. - Arra nagyobb a nyüzsgés, ott biztos találunk valami kis boltot, ahol megvehetjük a takarító szereket, meg még egy két apróságot, amikre szükségünk lesz.

Megegyezünk ebben. Kis idő múlva, már mi is belekeveredtünk a nyüzsgő, utcai tömegbe. Öltönyös, aktatáskás férfiak és extra cuki, divatos lányok mindenütt. Az embereket nézve hirtelen belém hasít a keserű érzés: a kétségbeesés, és bolondnak éreztem magam, hiszen Korea tele van gyönyörű lányokkal, akiknek semmilyen extra nehézséggel nem kell szembenézniük. Például nyelv és kulturális különbségek. Miért pont én lennék az, a millióból, akit Hyun Joong megajándékoz mosolyával mindennap, hogy őt lássam utolsónak este, majd másnap elsőként? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, mígnem, egyszer csak neki ütköztem Dórinak, aki egy helyben állt, és kérdő tekintettel néz rám, hogy merre is kalandozok lélekben.

- Figyelsz? Épp neked beszélek, megérkeztünk! – mutat a boltra, amit célként tűztünk ki a bevásárláshoz. Nem túl nagy, de nem is sorolnám az aprócska boltok közé.
- Persze, csak kicsit gondolkodtam azon, hogy itt vagyunk, de merre tovább ezután? Megtervezni fejben mindent könnyebb volt, de még csak az ide út sem ment zökkenőmentesen! – utaltam ezzel összetűzésünkre a CNBLUE-val.
- Épp ezért! Ezek után már csak jó dolgok történhetnek velünk! De muszáj volt eszembe juttatnod azt a szemét Lee Joong Hyun-t? – durcáskodott Doroti, ami egyből jobb kedvre derített.
- Mintha egy másodpercre is elfelejtetted volna! De nem hibáztatlak, azokat a szemeket én sem tudnám egy kettőre elfelejteni! - viccesen CSÉPELTEM barátnőmet. Hogy leplezze a zavarát, elterelte a témát.
- Haha! Érdekelnek is engem a szemei! Most inkább koncentráljunk a vásárlásra!
- Igen, jobban is tesszük, mert úgy látom, hogy elég nagy forgalma van ennek az üzletnek, úgy hogy ne is ácsorogjunk idekint, irány befelé! – adtam ki az utasítást, amit Dóri követett is.

A bolt kicsi volt, viszont jól felszerelt. Attól függ, mondjuk, hogy mihez mérten volt aprócska. Ettől függetlenül a polcok roskadásig voltak pakolva minden jóval, és az árak sem voltak magasak, ahogy futólag ránéztem egy-két termékre. Nem hiába volt tömve emberekkel, ami egy kicsit már kezdett idegesíteni.

- Úristen, gyorsan vegyünk meg mindent, amire feltétlenül szükségünk van, aztán menjünk ki innen! – fordultam ingerülten Dórihoz, belefáradva abba, hogy itt tolonganak az embere, és nem engednek semmihez sem hozzá férni. Úgy érzem magam, mint egy hering a konzervdobozban. Nem tudtam eldönteni, hogy csak rossz időpontban jöttünk, vagy mindig ekkora tömeg van.
- Jó, de merre menjünk? Kell vennünk ennivalót, legalább mára, meg fertőtlenítőszert, amik még csak véletlenül sincsenek egy helyen! – panaszolta.
- Úgy lesz a leggyorsabb, ha szétválunk, és külön-külön szerzünk be mindent. Különben egy örökkévalóságig tartana. Melyiket vállalod be? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Bár ez a kérdés csak retorikai jellegű volt, mert úgy is tudtam, mi lesz a válasz. Miután barátnőmnek egyszer sikerült majdnem felgyújtani a konyhát, számára a lakásnak e része tiltott zóna! Láttam rajta, hogy nagyon gondolkodik a kérdésen. Végül elhúzta a száját és megszólalt.
- Legyen a tiéd az élelmiszer, én pedig megnézem a vegyszereket, úgy sem kell sok minden, csak súrolószer és fertőtlenítő.
- Akkor, ha végeztünk, akkor találkozzunk itt! – egyeztem bele, majd elindultam az üzlet egyik felébe.
- Rendben, de siess! Ne tartson annyi ideig, mint a reptéri újságos! - kiáltott utánam barátnőm, jókedvűen.
- Jól van, na! Csak nehogy valami fincsi halas dolgot pakoljak a kosárba a nagy sietség közepette! – vágtam vissza Dórinak, mert tudom, hogy mindent gyűlöl, amiben hal van.
A vállam felett hátranéztem, hogy mit reagál erre. Eltátotta a száját, de azért megindult, igaz villámló tekintettel, az ellenkező irányba.

Ezzel ketté is váltunk, én pedig kotorászni kezdtem táskámban, a bevásárlólista után, amire a biztonság kedvéért felírtam az élelmiszerek nevét koreaiul is. Meg hát, ahogy egy régi mondás tartja: „Akinek nincsen esze, legyen notesze!”.
Ez rám igaz is volt, de félek, Doroti nem volt ilyen előre látó. Ezért eldöntöttem, hogy mihamarabb beszerzem a listámon szereplő dolgokat, hogy barátnőmet kimenekítsem majd, ha szükség lenne rá.

A hatalmas polcok között sétálva, olyan érzésem volt, mintha csak a saját országomban sétálgatnék a hatalmas bevásárló központban. Ez egy kicsit megnyugtatott, mert azért be kell, hogy valljam, eléggé ideges voltam, hogy egyedül vagyunk egy teljesen ismeretlen és hatalmas városban. Másrészről viszont nagyon is izgalmasnak találtam. Így legalább kipróbálhattam, hogy mennyire tudok megállni a lábamon, bár lehet, ezt elsőnek otthon kellett volna kipróbálnom. Na, mindegy! Azonban azért is jó volt, hogy kint vagyunk, mert így megmutattuk a többieknek, akik csúfoltak minket, hogy igen is, képesek vagyunk elérni az álmainkat! Nem számít, menyit kell érte dolgoznunk! Az, hogy tényleg elértük ezt, egy kicsit több bátorságot is adott. Most úgy éreztem, hogy nincs lehetetlen, hogy bármire képes vagyok!

Lelkesedésem azonban valamelyest lelohadt, amint a listámra néztem, aztán pedig az előttem elterülő választékra. Úgy gondoltam, hogy valami könnyű kaját kellene csinálnunk, de most, ahogy végig néztem a boltot, hirtelen azt se tudtam, mit vagy hogyan keressek. A zöldségest azonban egyből kiszúrtam, így meg is indultam abba az irányba, hogy bevásároljak. Elkezdtem válogatni a különféle zöldségeket. Elsőnek a jobb oldalamra pillantottam, majd a másik irányba is. Annyira jó volt így vásárolni, hogy mindenhol koreaiak voltak. Nagy mosollyal az arcomon folytattam a tevékenységem. Meglepően gyorsan telt így. Sőt, az egyik öreg néni - vagy hívhatom ajumma-nak? - rám mosolygott, és bár nem értettük egymás nyelvét, ettől függetlenül kedvesen próbált nekem segíteni, hogy melyiket válasszam. Azért azt a kevéske, főleg tőszavakból álló koreai tudásomat próbáltam alkalmazni is, például, ha megköszöntem valamit, vagy az alapmondatoknál. Nem lehettem olyan rossz, mert megértették. Ez ismételten feldobta a napomat. Vagyis estémet.
Próbáltam összetenni koreaiul azt a mondatot, hogy kimbapot szeretnék készíteni, de az már nem jutott eszembe, hogy hogy is vannak az alapanyagok, így hát azt próbáltam elmutogatni. Többen is megmosolyogtak, de sikerült megértetnem magam és segítettek, hogy miket vegyek. Totálisan büszke voltam magamra!

Vidáman lengettem magam mellett a kosárkámat, míg sétáltam vissza a megbeszélt helyre, hogy találkozzak Dórival. Azonban senki nem volt ott. Vártam még pár percet, aztán csak elindultam megkeresni. Úgy beszéltük, hogy ő veszi a tisztítószereket, így egyenesen arra tartottam, hogy leellenőrizzem, hogy halad. Minden sorba benéztem, és folyamatosan nézegettem hátra felé is, nehogy elkerüljük egymást. Már épp tovább mentem volna, mikor megláttam az egyik sorban, amint karba tett kézzel szemez a polcon lévő dolgokkal.
Felhúzott szemöldökkel, lassan lépkedtem felé. Mit csinál most? Már alig volt köztünk vagy 10 lépésnyi hely, de még mindig nem vett észre.

- Nem igaz! – dühöngött. – Miért néz ki mindegyik ugyanúgy? – túrt a hajába.
Alig tudtam visszatartani a nevetésem, de azért sikerült. Gondoltam, hogy nem fog egykönnyen megbirkózni a feladattal. Megköszörültem a torkomat, majd angolul szólaltam meg.
- *Segíthetek valamiben?*
- *Igen* - mondta rám se nézve. - *Valami hatékony tisztítószert keresnék.*
Közelebb léptem, hogy megvizsgáljam a dolgokat. Rájöttem, hogy rossz helyen állt, mert a folyékony mosószerek előtt volt.
- *Akkor javaslom, hogy egy kicsit lépj odébb, mert a mosószereknél állsz.*
Ekkor már felismerhette a hangomat, mert rám emelte a tekintetét.
- Ez most komoly?
- Mi az? Megmondtam, hogy hol keresd.
Durcáskodva állt egy kicsit arrébb, de így se nagyon boldogult. Kiskutya szemekkel nézett vissza rám.
- Majd én! – sóhajtottam.
- Lehet, hogy úgy gyorsabban haladnánk!
Nem szóltam semmit, csak elkezdtem a választékot nézegettetni. Tényleg könnyedén össze lehetett téveszteni, ezért is volt jó, hogy már hamarabb felírtam a fontosabb dolgokat koreaiul is, így csak elő kellett vennem a kis papírkámat, hogy egyeztessek.
- Sikerült mindent megvennünk? – kérdezte Dóri, amikor már a kasszánál fizettünk.
- Igen, szerintem minden meg van.
- Jaj, de jó! Már olyan álmos vagyok – kijelentését egy nagy ásítással bizonyította is.
- Mióta is vagyunk már fent? – kérdeztem, ahogy az órámra pillantottam.
- Fogalmam sincs – ingatta a fejét. – Teljesen elvesztettem az időérzékem.
- Én is.

Ettől függetlenül végig beszéltük az egész utat a szállásunkig. Ahogy beléptünk az épületbe, köszöntünk az általam kinevezett portásnőnek, majd elindultunk a szobánk felé. Vagy inkább kis lakás felé. Szerintem nyugodtan nevezhetem így, a saját fürdő miatt és a kis főzőfülke miatt. Tipikus háznak hatott, egy szobával.
Előszedtük a kulcsokat, s én léptem be elsőnek a szobába. Amint beértem, le is tettem a holmikat az asztalra. Barátnőm követte a példámat, majd elkezdett hátrálni az ágyáig és elterült rajta.

- Hulla vagyok!

Jelentette ki, amit én csak megmosolyogtam.

- Nem mész fürdeni? - kérdeztem tőle, mire egy kivehetetlen gagyogás félét kaptam válasznak. - Mi?

Ugyanaz volt a válasz.

- Akkor megyek én elsőnek.

Zártam le, mire beleegyezésül csak felemelte a hüvelykujját. Előkotorásztam a csomagomból egy törülközőt és egy papucsot is meg a pizsamámat, majd bevonultam a fürdőbe.

A fürdő igen kicsi volt, csupán egy zuhanykabin, egy mosdó és egy WC kapott helyet benne. Remek! Sehol egy mosógép? Gyorsan lezuhanyoztam, mert már az én szemeim is le-lecsukódtak. Ki kellene számolni, hogy mióta is vagyunk fent. Immáron kissé vizes hajjal léptem ki a fürdőből.

- Mehetsz!

Szóltam Dorotinak, választ azonban nem kaptam rá. Közelebb sétáltam hozzá, miközben a hajamat törölgettem szárazra. Ugyan úgy feküdt az ágyon, ahogy itt hagytam. Végtagjai a négy égtáj felé és békésen alussza az igazak álmát.

- Hé! – bökdöstem meg. – Ébredj! Nem mész fürdeni?

Persze választ nem kaptam, csak az egyik kezével elhessegette az enyémet, ezzel jelezve, hogy ne piszkáljam tovább, majd az oldalára fordult.

- Hahó! Legalább takarózz be!

Megpróbáltam alóla kiszedni a takarót, de ez se ment könnyen. Végül elkapta a karom, majd kispárnának használva ráfeküdt.

- Ez most komoly?! – kiáltottam fel.

Nagy nehezen, de sikerült a fejét rátennem a párnára, így kiszabadítva a karom. Dórit átgurítva a másik oldalára, a takarót is sikeresen kiszedtem alóla, s betakartam vele. Nem igaz, hogy nem kelt fel még erre se! Nem morogtam tovább, csak lefeküdtem én is, a saját helyemre. Szépen, kényelmesen elhelyezkedtem, majd becsuktam a szemem, s vártam, hogy végre átlépjem én is az álmok birodalmának kapuját.

Már félálomban lehettem, mikor valaki az utcán nagymenőnek érezte magát és a motorjával kezdett el szenvedni. Komolyan elhatározták, hogy ma ne aludjak semmit?!
Mérgemben kipattantam az ágyból és az ablakhoz mentem, hogy kiderítsem ki az az őrült, aki éjjel 2-kor alvás helyett az országutakat szántja.

Az utcán egy hatalmas zöld motor állt, amin látszott, hogy ez nem egy utcai jármű. Az oldala különféle koreai és japán szponzorok logóival volt tele - meg kell hagyni elég menő volt. A színéből és formájából ítélve egy Kawasaki lehet. Ennyit még én is meg tudok mondani ránézésre. Mondjuk, ez nem is véletlen, hiszen apukám és öcsém motor- és autó örült, így rám is ragadt egy-két dolog.

A motoros ruhájának és bukósisakjának színe megegyezett a motoréval, amit az imént állított le, és a gépet megkerülve elindult a szállásunk bejárati ajtaja fel.

- Ez az őrült itt lakik? Ez azt jelenti, hogy nap, mint nap el kell viselnünk, hogy éjjel versenypályává változik a környék?! – az álom egy szempillantás alatt ki ment a szememből, és rögtön a köntösöm és egy papucs után kezdtem kutatni.
A papucsba belehuppanva a szemem sarkából odapillantottam Dorotira, aki halkan szuszogott az igazak álmát aludva.
- Ö miért nem ébredt fel erre a zajra? - néztem őt irigykedve, ahogy az álmok világában barangol.
- Igaz is, el kell csípnem azt a fickót, és beolvasnom neki! Itt nincs csendháborítás?! – mérgelődve rántottam fel az ajtót, és határozottan lépek ki a folyosóra.
A recepció irányába indultam el, ott úgy is el kell mennie, attól függetlenül, hogy az épület melyik részében lakik.

- Fejemben már lejátszottam a párbeszédet, hogy hogyan osztom ki, és mondom meg a magamét… Hihetetlen, hogy ennyire nincs tekintettel másokra! – forrtam magamban, ám hirtelen ismerős berregés zökkentett ki mérgelődésemből.

Az utolsó lépcsőfokhoz érve újra felhördülni hallom a motort.

- Ugye most csak viccelsz velem?! – meggyorsítva lépteimet, szinte futva vágódok a szálloda bejárati ajtajának, de az utcára érve már nem látok mást, csak az egyre távolodó piros lámpát a füstfüggönyön át.

Talán ő a szellemlovas, vagy mi az Isten?

~.~.~

Reggel enyhe rázogatásra ébredtem, de még nem akartam kinyitni a szemeim, így átfordultam a másik oldalamra. Éreztem, amint valami felém magasodik, majd hideg vízcseppek esnek az arcomra. Elsőnek csak letörölgettem őket, de a harmadik ilyen mozdulat után már igazán kezdett idegesíteni, így egy nagy lendülettel felültem.

- Miért nem aludhatok?
- Bocsi, hogy felébresztettelek, de ugye nem hagytad otthon a hajszárítót?

Furcsa volt ez a kérdés. Hirtelen be se tudtam azonosítani kitől érkezett. Próbáltam minél inkább kipislogni a szememből az álmosságot, de előttem akkor is csak Doroti állt, vizes hajjal és vizes pólóval, mert arra is lusta volt, hogy a törülközőt a haja köré csavarja.

- Komolyan te keresed a szárítót? Kora reggel? – dörzsöltem a szemem. Ez nem volt jellemző Dórira. Vagy még mindig álmodom?
- Nem akarok sokáig vizes hajjal állni, ezért gondoltam, hogy beszárítom gyorsan, mivel reggel voltam fürödni. Utálok reggel fürödni! – sorolta, miközben a táskámat pakolta ki.
- Este mondtam, hogy menj el fürödni, de te csak átfordultál a másik oldaladra. Na, menj arrébb – sóhajtottam, mialatt kikeltem az ágyból és odasiettem barátnőm mellé.

Kivettem a hajszárítót, majd odanyújtottam barátnőmnek. Amint megkaparintotta el is tűnt a fürdőben. Ha már így felkeltem én is, akkor már felöltözöm. Gondoltam magamban. Kivettem egy sárga pólót és egy farmert a táskámból, meg a szükséges kellékeket még. Amíg vártam, hogy barátnőm készen legyen, addig benéztem a főzőfülkébe, hogy egy kávét készítsek magamnak. Meg is bántam. A szekrényekből is olyan fura szag áradt, ahogy valami pohárszerűséget kerestem magamnak. Ez így nem maradhat! Döntöttem el. Amint felöltözöm, ki kell takarítanunk! Meghallottam, hogy Dóri kijött a fürdőből, így gyorsan be is slisszoltam a helyére.


~.~.~


- Na, készen állsz? – kérdeztem teljesen felfegyverkezve, a főzőfülke ajtajában.
- Aham! – bólintotta társam.
- Akkor vágjunk bele!

Felkaptam a földről a vödröt és a szivacsot, hogy elkezdjünk takarítani. Ránézésre semmi különös piszok nem volt, így egy kicsit könnyebben fogtam hozzá, bár ez nem igazán volt elmondható barátnőmről is. Fintort vágva kezdett neki a takarításnak.

- Tudod sose gondoltam volna, ha egyszer kijutunk, akkor ez lesz az első dolog, amit csinálni fogunk – panaszolta, miközben kinyitotta az egyik szekrényt.
Belemártotta szivacsát a tisztítószeres vízbe, aztán a szekrény belsejét kezdte sikálni vele.

- Ha megnyugtat, én se erre számítottam! – próbáltam békíteni. – De ne panaszkodjunk, mert így is kint vagyunk, még ha ezzel is kell kezdenünk.
- Gondold el, mennyi minden másra költhettük volna azt a pénzt, amin a tisztítószereket vettük!
- Ne morogj már! – szóltam rá. – Örülj neki, hogy legalább arra a kis kajáldára rátaláltunk, különben most korgó gyomorral kellene sikálnunk – mondatom végén én is elhúztam a szám, mert valami nyúlós trutyit kotorásztam ki a szivacsommal a hűtőből. – Én így tuti nem főzök!
Barátnőm el is kapta a tekintett rólam, azaz a nyúlós izéről, egy „Fúj!” felkiáltással, és inkább a saját feladatával törődött. Úgy 15 perc múlva szépen készen is lettem a hűtővel, már az utolsó simításokat végeztem, így szinte bebújtam a hűtőbe, mikor Doroti felkiáltott, én pedig bevertem a hűtőbe a fejem, úgy megijedtem.

- Mi van már? – most én morogtam, amíg a fájó fejemet dörzsölgettem.
- Fúj! Fúj! Fúúúj! – szajkózta, míg a kezét rázta folyamatosan.
- Mit csinálsz?
- Belenyúltam valamibe! Ragad és még büdös is!
- Menj, mosd le! – ajánlottam neki.

Nem is kellett kétszer mondani. Úgy rohant ki a konyhából, mintha puskából lőtték volna. Visszafordultam, hogy befejezzem a munkámat. Már a piszkos vizet öntöttem ki, amikor meghallottam Dóri sikítását.

- Vivi, gyere gyorsan!

Mondanom se kell, hogy úgy rohantam, mintha egy bika kergetne. Alig tudtam megkapaszkodni a fürdő ajtófélfájában.

- Mi a ba…

Nem tudtam eldönteni, hogy a látvány vicces vagy inkább sajnálatra méltó. Végül az első mellett döntöttem, és kitört belőlem a nevetés.

- Nem vicces!

Doroti hadakozott a vízzel. A csapból minden felé, sugárban jött a víz, mire barátnőm, már teljesen elázott. Meg természetesen az egész fürdő is. A kezével próbálta vissza elszorítani a csapot. Csak épp nem jött össze neki. Én meg már a hasamat fogtam úgy nevettem.

- Segíts már! – kérlelt. Na jó, ellent mondást nem tűrően követelte.
- Jó, jó! – egyenesedtem fel.

Elsőnek próbáltam megszemlélni, hogy honnan jöhet a víz. Nyújtogattam össze-vissza a nyakam, de annyira ömlött a víz, hogy semmit nem láttam. Közelebb sétáltam és próbáltam elzárni a csapot. Minden irányba forgattam a csap gombjait, de sehogy nem akart elzáródni. Már én is tiszta víz voltam.

- Hozok valami rongyot, csúszik a kezem.
- Jó, csak siess!

Gyorsan kiszaladtam a bőröndhöz és elővettem belőle egy kisebb törülközőt. A helyzet még mindig nem változott a mosdónál, de hátha ezzel sikerül. Minden erőmet összeszedtem, hogy sikerüljön elfordítani. Már kezdtem feladni, mikor végre megmozdult, majd el is zárult.
Barátnőm, amint észrevette, hogy már nem spriccel a víz, le is roskadt a földre. Követtem a példáját.

- Elegem van! – fordult felém. – Inkább menjünk valamerre, majd később folytatjuk a takarítást.

Beleegyezésül csak bólintottam, s elmosolyodtam.

- Hogy sikerült?
- Mi? – nézett rám.
- Ami történt a csappal – böktem fejemmel a mosdókagyló irányába.
- Csak megnyitottam a csapot, mire életre kelt – magyarázta nagy beleéléssel, de még a karjaival is mutogatott hozzá. Újra elnevettem magam.



.

3. fejezet - Doroti

3. fejezet

Doroti

Az ember stressz hatására olyan dolgokat képes tenni, amihez egyébként soha nem lenne mersze. Ezt elõidézheti akár a hirtelen sokk is. Igen. Ez biztos, hogy így van, hisz’ én is csak azért tettem azt, amit tettem. De akkor is! Miért én vagyok az égõ pillantások kereszttüzében?!
Mióta Viv kiment, egy - két ember kiemelkedõ fontosságúnak érzi, hogy engem vizslasson. Milyen idegesítõ! Nyugi Dori, semmi baj, csak hagyd figyelmen kívül õket.

- Hol is van az a magazin, amit vettél, drága barátosném? - szerencsétlennek most átkutatom mindenét. Habár, az nem sok, mert csak a pulcsiját és az ülését tudom átnézni, na meg a párnát, amit kapott.

- Á! Meg vagy! – diadalittas arckifejezéssel veszem fel a két ülés között lévõ papírkupacot.

Unottan lapozgatom az újságot, amiben más nem szerepel csak csupa pletyka. Hmm, Avril férjhez ment. Mégis milyen régi ez az újság, hogy még csak most írják le benne? Persze, ez is leginkább azzal van elfoglalva, hogy csupa fekete volt, a ruhája, a csokra... Hát Istenem, ízlések és pofonok. Õ legalább mert egyedi lenni és változtatni a hagyományokon. Nem értem, miért kell más magánszférájában kutakodni, és ez a körülöttem lévõ fiatalabb egyénekre is vonatkozik.

Olvasás közben, egyre inkább kezdek kételkedni magamban, hogy nem csináltam e valami butaságot. Lehet, hogy csak annyiban kellett volna hagynom a dolgot. Megrázom a fejem. Nehogy már! Hisz’ neki kéne példát mutatnia, õ a híresség, õ lesz a példaképe sok embernek, vagy már az is. Csak annyit kellett volna tennie, hogy feláll és elmegy, ha mást nem is. Viszont, ha tudom, hogy nekem van igazam, akkor mégis, miért rágódom ezen? Azt is tudom, hogy leginkább a keserûségem mondatta velem azokat a szavakat, mert nem akartam még egy kedvencben csalódni, hogy a kamerák kereszttüzében édes, kedvesen bájolognak, a való életben meg ennek a képnek a teljes ellentétei.

Még mindig érzem a hátamba fúródó éles pillantásokat, de lehet, hogy már csak beképzelem. Óvatosan felnézek az újságból, körbekémlelek, ki az, aki még mindig velem van elfoglalva. Nos, igen vannak egy páran. Az istenit! Most már elegem van! Mérgesen csapom le az újságot a mellettem lévõ üres székbe. Oda szólok a mellettem lévõ sorban ülõ lánynak.

- Komolyan, most mi bajod van?
Nem szól semmit, csak mérgesen összehúzza a szemét, majd a kezében lévõ könyv felé fordul, magában motyogva.

Felállok a helyemrõl és a WC felé indulok. Magamban rengetegszer átfutottam már a szituációt, mégis, nem igazán változtatnék semmit, ha újrajátszhatnám. De azért egy pofonért viszket a tenyerem. Persze, ha most összefutnék Vele, tuti lefagynék.

Alig húzom el a függönyt, ami elválasztja a teret, két alak robog el elõttem. Ezek is jól szórakoznak a gépen, de nem igazán foglalkozom velük, helyette belépek a mosdóba. Mondanom se kell, hogy nem valami nagy. Alig férek el egyedül benne. Egy kicsit felfrissítem az arcomat, jó hideg vízben megmosom. Arcomról még csöpög a víz, ahogy felnézek az elõttem lévõ tükörbe, kezemmel a mosdón támaszkodva. Próbálom egy kicsit összeszedni a gondolataimat.
Újra szétnézek az aprócska térben, ám ekkor bevillan valami. Vivien nem ide jött? De akkor hol van? Most, hogy jobban belegondolok, az a lány nagyon hasonlított rá, aki elment elõttem, vagyis csak annyit láttam, hogy világos haja van.

Elindulok abba az irányba, amerre mentek és az elsõ osztálynál lyukadok ki. Óvatosan bekukucskálok, résnyire széthúzva a függönyt. Elsõnek nem látok ismerõs arcot, de utána rátalálok egy szõke hajkoronára. Háttal áll nekem, de a ruhái alapján biztos vagyok benne, hogy Viv az. Aztán meglátom kikkel van.

- Ez meg… – a hangom majdnem átment sikításba, így gyorsan a szám elé tettem a kezem, picit jobban elbújva a függöny mögött, nehogy meghalljanak vagy meglássanak. Még így is kaptam néhány megrovó pillantást és lepisszegést. Ezt már megszoktam a mai nap folyamán.

Nem igazán értem, mi folyik itt és mégis hogyan került ide. Lehet, jobb lenne, ha közelebb mennék? Ahogy ezen morfondírozok, észreveszem, hogy Vivien lassan meghajol a srácok felé, és elindul. Úristen, mit mondjak, ha meglát? Én csak véletlen kerültem ide. hirtelen semmi jó kifogás nem jut az eszembe. Ekkor visszafordul, és ujjal mutogatva mond valamit. Itt a megfelelõ alkalom, hogy szépen csendben visszaosonjak a helyemre, mintha mi se történt volna.

Szinte futva teszem meg a távot és behuppanok az ülésemre. Az újságot ismételten elkobozva. Hmm, „Megfizethetõ árú ruhákat dobnak piacra az Olsen lányok”. Nahát, mik vannak?!

- Itt vagyok. – huppan be mellém. - Még gyógyszert is sikerült szereznem a fejfájásomra.
- Mm, rendben – ez az értelmes válaszok netovábbja. Minek a gyógyszer? Nem WC-n volt? Habár mintha valami fejfájást említett volna…
- Van valami érdekes abban az újságban? Úgy bele vagy bújva – hajol hozzám közelebb.
- Csak gondoltam, átnyálazom, mire visszajössz. A pletykák amúgy se nagyon tudnak lekötni – felé nyújtom az újságot. El is veszi. – Mi történt veled? Mi az a dudor a fejeden? – Elég szépen piroslik.
- Á, csak leütöttek a WC ajtóval, de semmi komoly. Na, nézzük azokat a megfizethetõ darabokat…


~.~.~


- Végre! Hosszú volt ez az út – nyújtózom ki, amint biztos talajt érzek a lábam alatt. Azt hittem, sose száll már le a repülõ, nem gondoltam, hogy eltarthat több mint 14 óráig az út. Minden tagom elgémberedett. –A gép se zuhant le! – Örülök a fejemnek.
- Na, most merre?

Ránézek Vivre. A bõröndjén csücsül, kezében a térkép, amit összevissza forgat. Látszólag azt se tudja, hogy kell tartani. – Aj, feladom! – ledobja a földre. Elõveszi a telefonját és azt kezdi nyomkodni.
- Várj, hadd nézzem – guggolok le elé, hogy felvegyem a térképet és tanulmányozhassam. Kevés sikerrel, hisz’ ahogy körbenézek, sehol nem találom ezt az utcát.


~.~.~


Már kb egy órája megyünk, de még mindig nem vagyunk sehol. Körülöttem hatalmas épületek sokasága. Amikor eltévedtünk a belvárosban, az még elfogadható, hisz’ olyan sok egyforma épület van ott, hogy volt olyan, ami mellett 3-szor is elmentünk. Aztán az egyik öreg néninek megesett rajtunk a szíve és megkérdezte, hogy segíthet e nekünk. Jobban mondva próbálta elmutogatni, olyan aranyos volt! Így együtt szerencsétlenkedtünk, majd oda jött egy fiatal lány is, aki már angolul próbált nekünk segíteni, és így már nem kellett activity-t játszanunk, de hogy keringtünk a körforgalomban fél órát, kocsi nélkül, arról fogalmam sincs.

- Ez volt a negyedik busz, amirõl leszálltunk. Miféle GPS-ed van neked? – Elegem van! Már fáj a lábam is és a bõrönd sem könnyû!
- Pedig itt kell lennie valahol… - tovább bütyköli telefonját. Körbe nézek, azon az útszakaszon, ahol vagyunk. Ugyan olyan, mint a többi út. Járda, fasorral elválasztva az úttesttõl.
Ami a leginkább feltûnik, hogy nincs szemét. Szép rendezett minden. A házak is, hiába vannak régebbi és modernebb épületek egymás mellett, nem tûnik ki egyik se a sorból. Az egyik házon azonban elidõzök. Oldalra döntöm a fejem.
- Mit is mondtál, hogy néz ki? Ilyen régebbi típusú ház, emeletes és barnára van festve?
- Igen, pontosan, látod valahol?
- Ott, az utca végén – karommal a helyes irányba mutatok.

Megragadjuk a bõröndjeinket, magunk után húzva elindulunk a ház felé.
Az épület egy kétszintes, sima emeletes háznak nézett ki kívülrõl. Az ajtó enyhén nyikorogva nyílt, ahogy beléptünk. Rögtön mellette volt a pult, ahol egy középkorú nõ állt. Haja abban a tipikus kontyba felkötve. Nem volt sokkal magasabb nálam.
- *Jó napot! Beszél angolul?* - Kérdeztem reménykedve.
- *Igen, segíthetek valamiben?*
- *Szobát foglaltunk „VivienV” néven* - veszi át a szót barátnõm.
- *Egy pillanat, utána nézek. Ó, igen, „ VivienV.” Ha ezt a lapot aláírják, akkor már adom is a kulcsokat és meg is mutatom a szobát.*
- *Remek. Köszönjük.* - Elvégeztük a formalitásokat és már roboghattunk is a szoba felé, ami 3 hétig fog otthonunkként üzemelni.

A szoba az elsõ emeleten volt, és a 15-ös szám tartozott hozzá. Belülrõl szinte észre se lehetett venni, hogy Ázsiában vagyunk. Berendezésileg nem volt nagy eltérés egy európai albérlettõl.
Az ajtóval szemben volt két nagy ablak, az egyik alatt egy asztal, székekkel. Jobbra pedig volt a két ágy és egy kisszekrény közöttük. Az ággyal szemben volt két szekrény, és a két szekrény között volt a tévé egy komódon. A bejárati ajtótól balra volt még két ajtó. Az egyik a fürdõt rejtette, a másik egy kis fõzõfülkét, ahol csak egy gáztûzhely, egy hûtõ és egy mosogató fért el, olyan picike volt.
- *Akkor én mennék, ha bármi gondjuk lenne, lent megtalálnak* - enyhén meghajolt elõttünk, amit mi viszonoztunk majd kiment, bezárva maga után az ajtót.
- Na? Mit szólsz a szobához? Vagy inkább egy kisebb házhoz – kérdeztem barátnõm felé fordulva.
- Szerintem elég praktikus, hogy azért van egy kis fõzõfülkénk is, így nem kell mindig gyorséttermekben vagy kávézókban ennünk – szólt ki a kis konyhánk ajtajából.
- Igen, ez igaz. És a szoba is, viszonylag elég tágas és tiszta – elindulok a kiszemelt ágyamhoz, ami a másik ablak alatt volt, a falhoz tolva. - Nézd mit találtam! – Összehajtogatva egy paraván volt a falnak támasztva.
- De jó! – Vidul fel. – Biztos ahhoz van, hogy ne lássanak rá rögtön az ágyra, ha bejönnek.
- Vagy szimplán csak azért, hogy átöltözz. Nézd, kettõ van belõle!
- Szerencsére sikerült úgy vaktában választanom, hogy nem kellett eljönni megnézni a helyet. És árban is elég jó – helyeslõen bólintottam.
- Na, pakoljunk ki! Stipi-stopi, enyém ez az ágy! - dobom rá a bõröndöm és a táskámat. - Meg a vele szemben lévõ szekrényt választom – rohanok át a szekrényhez.
- Köszi, hogy én is választhattam.- Durcáskodik barátnõm. Karjait keresztbe teszi mellkasa elõtt és összehúzott szemekkel néz rám. Nem hat meg.
- Nincs mit! – Vigyorgok rá. - Vagy szeretnél választani? - Teszem fel költõi kérdésem. Rám néz, arca felvidul és egy gonosz mosoly jelenik meg rajta. Ajjaj, rosszat sejtek.
- Még szép, hogy szeretnék! - Vigyorog rám. - Kérem az ablak felõli ágyat!
- Nem adom! Az enyém! - Tüntetõleg végig fekszem az ágyon, végtagjaimat a négy égtáj felé kinyújtva, hogy lássa, nincs egy csepp hely se. Nem riad meg barátnõm, arca gondolkodóvá válik.
- Akkor nincs más választásom - Sóhajt egy nagyot.
Arcom érthetetlenséget tükröz. Mint egy nagy macska, aki kiszemelte a prédáját, olyan lassan közelít felém.
- Mit akarsz csinálni? - Nem szól egy szót se. Megállt felettem, úgy nézett le rám. Végképp elvesztettem a fonalat. Most mi van? Majd egy hirtelen mozdulattal elkezdett csiklandozni.
- Ne, kérlek! Hagyd abba! - már folyt a könnyem is, úgy nevettem, de nem kegyelmezett.

Utáltam, ha csiklandoztak és ezt nagyon jól tudta. Mikor már majdnem lelökött az ágyról, akkor már meglengettem a fehér zászlót.
- Rendben! Rendben, tiéd lehet ez az ágy. - Ahogy ezt meghallotta, egy pillanatra abba hagyta a kínzásomat. Azt hittem, kifújhatom magam, de a következõ percben már a földön találtam magam.
- Hé! - Méltatlankodtam. Viv felhúzta egyik szemöldökét, de még mindig hatalmas mosoly volt az arcán. – Én nyertem! - Feladtam a harcot. Kifárasztott a csikizéssel.

Felálltam és oda vittem a szekrényhez a bõröndömet és elkezdtem kipakolni a cuccaimat.
A ruhák bepakolása közben igazán szerencsésnek érzem magam, hogy itt lehetek Dél-Koreában, és hogy ilyen szép, kis házat tudtunk kifogni. Most úgy érzem, hogy bármi sikerülhet. Annyira boldog vagyok! Ezt az örömömet persze, már csak azzal lehetne fokozni, ha összetalálkoznánk a kedvencünkkel, Kim Hyun Joonggal, aki elég erõsen befolyásolta a döntésünket, hogy ide jöjjünk.

A táska alján megtalálom a saját térképemet is, ahol be vannak jelölve azok a helyek, ahol akár még meg is fordulhat. Most kijelentem, hogy nem kutakodtam utána betegesen! De hát az az ember, aki keres, talál is. Na meg, ezeknek a helyeknek az értékelése is igazán jó volt.

- Fúúúj! - jött egy hangos sikoly a konyha felõl - majd Viv rohant be a szobába, mint aki szellemet látott.
- Veled meg mi történt? – nézek rá hatalmasra tágult szemekkel.
- Ez undorító! A konyhában éreztem valami furcsa szagot, majd kinyitottam a hûtõszekrényt, és van benne valami mócsing, amiben kis kukacok mozognak! Úgy hogy ennyit a tisztaságról! Úgy tûnik elõbb csinálnunk kéne egy alapos takarítást, mert abba a hûtõbe nem rakhatunk semmit! Vagy kénytelenek leszünk kizárólag instant leveseken élni, míg itt vagyunk!
- Jó, akkor irány egy kis bolt, ahol beszerezhetjük a tisztítószereket!
- Még ki sem pakoltunk rendesen, de már most problémák adódtak, izgalmas napoknak nézünk elébe, úgy érzem!
- Ez még nem olyan nagy dolog. Egy kis takarítás az egész - jegyzem meg, majd kinézek az ablakon. - Hé, Viv, ne nézzük meg késõbb a térképen bejelölt helyeket is? - Fordulok felé - Azért egy kicsit jó lenne kiismerni erre magunkat. Ma csak ezen a környéken, mert azért már lassan esteledik. Közben pedig kereshetünk egy boltot is, hogy a fõbb dolgokat beszerezzük.
- Nem rossz ötlet. – Rögtön beleegyezik. – Szerintem akár mehetünk most is, a ruhákat késõbb is ki tudjuk pakolni.
Ismételten bólintok egyet, majd felállok, és a táskámért indulok. Viv is elkészül.

Együtt vágunk neki az elsõ utunknak, ami most még csak a tömb megkerülése lesz és egy bolt felkutatása.
Gondosan bezárjuk az ajtónkat, én pedig izgatottan lépkedek a lépcsõfokokon. Azt hiszem, hogy ez a kiruccanás még akkor is jól fog sikerülni, ha nem találkozunk egy hírességgel se!
Persze, ennek az ellenkezõjéért mindent elkövetünk majd.