4. fejezet
Vivien:
Kilépve a házból megérinti hajamat a friss szellő, ami nagyon jól esik ebben a hőségben. Az utca és a forgalom zaja körülvesz minket. Elindulunk az eldugott kis utcából, ahol a szállásunk van. Mire a főútra érünk, tanácstalanul megállunk. Most merre tovább?
- Oké, akkor most merre? – mondja ki a gondolataimat Doroti.
- Lássuk csak. Szerintem menjünk abba az irányba! – mutatok balra. - Arra nagyobb a nyüzsgés, ott biztos találunk valami kis boltot, ahol megvehetjük a takarító szereket, meg még egy két apróságot, amikre szükségünk lesz.
Megegyezünk ebben. Kis idő múlva, már mi is belekeveredtünk a nyüzsgő, utcai tömegbe. Öltönyös, aktatáskás férfiak és extra cuki, divatos lányok mindenütt. Az embereket nézve hirtelen belém hasít a keserű érzés: a kétségbeesés, és bolondnak éreztem magam, hiszen Korea tele van gyönyörű lányokkal, akiknek semmilyen extra nehézséggel nem kell szembenézniük. Például nyelv és kulturális különbségek. Miért pont én lennék az, a millióból, akit Hyun Joong megajándékoz mosolyával mindennap, hogy őt lássam utolsónak este, majd másnap elsőként? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, mígnem, egyszer csak neki ütköztem Dórinak, aki egy helyben állt, és kérdő tekintettel néz rám, hogy merre is kalandozok lélekben.
- Figyelsz? Épp neked beszélek, megérkeztünk! – mutat a boltra, amit célként tűztünk ki a bevásárláshoz. Nem túl nagy, de nem is sorolnám az aprócska boltok közé.
- Persze, csak kicsit gondolkodtam azon, hogy itt vagyunk, de merre tovább ezután? Megtervezni fejben mindent könnyebb volt, de még csak az ide út sem ment zökkenőmentesen! – utaltam ezzel összetűzésünkre a CNBLUE-val.
- Épp ezért! Ezek után már csak jó dolgok történhetnek velünk! De muszáj volt eszembe juttatnod azt a szemét Lee Joong Hyun-t? – durcáskodott Doroti, ami egyből jobb kedvre derített.
- Mintha egy másodpercre is elfelejtetted volna! De nem hibáztatlak, azokat a szemeket én sem tudnám egy kettőre elfelejteni! - viccesen CSÉPELTEM barátnőmet. Hogy leplezze a zavarát, elterelte a témát.
- Haha! Érdekelnek is engem a szemei! Most inkább koncentráljunk a vásárlásra!
- Igen, jobban is tesszük, mert úgy látom, hogy elég nagy forgalma van ennek az üzletnek, úgy hogy ne is ácsorogjunk idekint, irány befelé! – adtam ki az utasítást, amit Dóri követett is.
A bolt kicsi volt, viszont jól felszerelt. Attól függ, mondjuk, hogy mihez mérten volt aprócska. Ettől függetlenül a polcok roskadásig voltak pakolva minden jóval, és az árak sem voltak magasak, ahogy futólag ránéztem egy-két termékre. Nem hiába volt tömve emberekkel, ami egy kicsit már kezdett idegesíteni.
- Úristen, gyorsan vegyünk meg mindent, amire feltétlenül szükségünk van, aztán menjünk ki innen! – fordultam ingerülten Dórihoz, belefáradva abba, hogy itt tolonganak az embere, és nem engednek semmihez sem hozzá férni. Úgy érzem magam, mint egy hering a konzervdobozban. Nem tudtam eldönteni, hogy csak rossz időpontban jöttünk, vagy mindig ekkora tömeg van.
- Jó, de merre menjünk? Kell vennünk ennivalót, legalább mára, meg fertőtlenítőszert, amik még csak véletlenül sincsenek egy helyen! – panaszolta.
- Úgy lesz a leggyorsabb, ha szétválunk, és külön-külön szerzünk be mindent. Különben egy örökkévalóságig tartana. Melyiket vállalod be? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Bár ez a kérdés csak retorikai jellegű volt, mert úgy is tudtam, mi lesz a válasz. Miután barátnőmnek egyszer sikerült majdnem felgyújtani a konyhát, számára a lakásnak e része tiltott zóna! Láttam rajta, hogy nagyon gondolkodik a kérdésen. Végül elhúzta a száját és megszólalt.
- Legyen a tiéd az élelmiszer, én pedig megnézem a vegyszereket, úgy sem kell sok minden, csak súrolószer és fertőtlenítő.
- Akkor, ha végeztünk, akkor találkozzunk itt! – egyeztem bele, majd elindultam az üzlet egyik felébe.
- Rendben, de siess! Ne tartson annyi ideig, mint a reptéri újságos! - kiáltott utánam barátnőm, jókedvűen.
- Jól van, na! Csak nehogy valami fincsi halas dolgot pakoljak a kosárba a nagy sietség közepette! – vágtam vissza Dórinak, mert tudom, hogy mindent gyűlöl, amiben hal van.
A vállam felett hátranéztem, hogy mit reagál erre. Eltátotta a száját, de azért megindult, igaz villámló tekintettel, az ellenkező irányba.
Ezzel ketté is váltunk, én pedig kotorászni kezdtem táskámban, a bevásárlólista után, amire a biztonság kedvéért felírtam az élelmiszerek nevét koreaiul is. Meg hát, ahogy egy régi mondás tartja: „Akinek nincsen esze, legyen notesze!”.
Ez rám igaz is volt, de félek, Doroti nem volt ilyen előre látó. Ezért eldöntöttem, hogy mihamarabb beszerzem a listámon szereplő dolgokat, hogy barátnőmet kimenekítsem majd, ha szükség lenne rá.
A hatalmas polcok között sétálva, olyan érzésem volt, mintha csak a saját országomban sétálgatnék a hatalmas bevásárló központban. Ez egy kicsit megnyugtatott, mert azért be kell, hogy valljam, eléggé ideges voltam, hogy egyedül vagyunk egy teljesen ismeretlen és hatalmas városban. Másrészről viszont nagyon is izgalmasnak találtam. Így legalább kipróbálhattam, hogy mennyire tudok megállni a lábamon, bár lehet, ezt elsőnek otthon kellett volna kipróbálnom. Na, mindegy! Azonban azért is jó volt, hogy kint vagyunk, mert így megmutattuk a többieknek, akik csúfoltak minket, hogy igen is, képesek vagyunk elérni az álmainkat! Nem számít, menyit kell érte dolgoznunk! Az, hogy tényleg elértük ezt, egy kicsit több bátorságot is adott. Most úgy éreztem, hogy nincs lehetetlen, hogy bármire képes vagyok!
Lelkesedésem azonban valamelyest lelohadt, amint a listámra néztem, aztán pedig az előttem elterülő választékra. Úgy gondoltam, hogy valami könnyű kaját kellene csinálnunk, de most, ahogy végig néztem a boltot, hirtelen azt se tudtam, mit vagy hogyan keressek. A zöldségest azonban egyből kiszúrtam, így meg is indultam abba az irányba, hogy bevásároljak. Elkezdtem válogatni a különféle zöldségeket. Elsőnek a jobb oldalamra pillantottam, majd a másik irányba is. Annyira jó volt így vásárolni, hogy mindenhol koreaiak voltak. Nagy mosollyal az arcomon folytattam a tevékenységem. Meglepően gyorsan telt így. Sőt, az egyik öreg néni - vagy hívhatom ajumma-nak? - rám mosolygott, és bár nem értettük egymás nyelvét, ettől függetlenül kedvesen próbált nekem segíteni, hogy melyiket válasszam. Azért azt a kevéske, főleg tőszavakból álló koreai tudásomat próbáltam alkalmazni is, például, ha megköszöntem valamit, vagy az alapmondatoknál. Nem lehettem olyan rossz, mert megértették. Ez ismételten feldobta a napomat. Vagyis estémet.
Próbáltam összetenni koreaiul azt a mondatot, hogy kimbapot szeretnék készíteni, de az már nem jutott eszembe, hogy hogy is vannak az alapanyagok, így hát azt próbáltam elmutogatni. Többen is megmosolyogtak, de sikerült megértetnem magam és segítettek, hogy miket vegyek. Totálisan büszke voltam magamra!
Vidáman lengettem magam mellett a kosárkámat, míg sétáltam vissza a megbeszélt helyre, hogy találkozzak Dórival. Azonban senki nem volt ott. Vártam még pár percet, aztán csak elindultam megkeresni. Úgy beszéltük, hogy ő veszi a tisztítószereket, így egyenesen arra tartottam, hogy leellenőrizzem, hogy halad. Minden sorba benéztem, és folyamatosan nézegettem hátra felé is, nehogy elkerüljük egymást. Már épp tovább mentem volna, mikor megláttam az egyik sorban, amint karba tett kézzel szemez a polcon lévő dolgokkal.
Felhúzott szemöldökkel, lassan lépkedtem felé. Mit csinál most? Már alig volt köztünk vagy 10 lépésnyi hely, de még mindig nem vett észre.
- Nem igaz! – dühöngött. – Miért néz ki mindegyik ugyanúgy? – túrt a hajába.
Alig tudtam visszatartani a nevetésem, de azért sikerült. Gondoltam, hogy nem fog egykönnyen megbirkózni a feladattal. Megköszörültem a torkomat, majd angolul szólaltam meg.
- *Segíthetek valamiben?*
- *Igen* - mondta rám se nézve. - *Valami hatékony tisztítószert keresnék.*
Közelebb léptem, hogy megvizsgáljam a dolgokat. Rájöttem, hogy rossz helyen állt, mert a folyékony mosószerek előtt volt.
- *Akkor javaslom, hogy egy kicsit lépj odébb, mert a mosószereknél állsz.*
Ekkor már felismerhette a hangomat, mert rám emelte a tekintetét.
- Ez most komoly?
- Mi az? Megmondtam, hogy hol keresd.
Durcáskodva állt egy kicsit arrébb, de így se nagyon boldogult. Kiskutya szemekkel nézett vissza rám.
- Majd én! – sóhajtottam.
- Lehet, hogy úgy gyorsabban haladnánk!
Nem szóltam semmit, csak elkezdtem a választékot nézegettetni. Tényleg könnyedén össze lehetett téveszteni, ezért is volt jó, hogy már hamarabb felírtam a fontosabb dolgokat koreaiul is, így csak elő kellett vennem a kis papírkámat, hogy egyeztessek.
- Sikerült mindent megvennünk? – kérdezte Dóri, amikor már a kasszánál fizettünk.
- Igen, szerintem minden meg van.
- Jaj, de jó! Már olyan álmos vagyok – kijelentését egy nagy ásítással bizonyította is.
- Mióta is vagyunk már fent? – kérdeztem, ahogy az órámra pillantottam.
- Fogalmam sincs – ingatta a fejét. – Teljesen elvesztettem az időérzékem.
- Én is.
Ettől függetlenül végig beszéltük az egész utat a szállásunkig. Ahogy beléptünk az épületbe, köszöntünk az általam kinevezett portásnőnek, majd elindultunk a szobánk felé. Vagy inkább kis lakás felé. Szerintem nyugodtan nevezhetem így, a saját fürdő miatt és a kis főzőfülke miatt. Tipikus háznak hatott, egy szobával.
Előszedtük a kulcsokat, s én léptem be elsőnek a szobába. Amint beértem, le is tettem a holmikat az asztalra. Barátnőm követte a példámat, majd elkezdett hátrálni az ágyáig és elterült rajta.
- Hulla vagyok!
Jelentette ki, amit én csak megmosolyogtam.
- Nem mész fürdeni? - kérdeztem tőle, mire egy kivehetetlen gagyogás félét kaptam válasznak. - Mi?
Ugyanaz volt a válasz.
- Akkor megyek én elsőnek.
Zártam le, mire beleegyezésül csak felemelte a hüvelykujját. Előkotorásztam a csomagomból egy törülközőt és egy papucsot is meg a pizsamámat, majd bevonultam a fürdőbe.
A fürdő igen kicsi volt, csupán egy zuhanykabin, egy mosdó és egy WC kapott helyet benne. Remek! Sehol egy mosógép? Gyorsan lezuhanyoztam, mert már az én szemeim is le-lecsukódtak. Ki kellene számolni, hogy mióta is vagyunk fent. Immáron kissé vizes hajjal léptem ki a fürdőből.
- Mehetsz!
Szóltam Dorotinak, választ azonban nem kaptam rá. Közelebb sétáltam hozzá, miközben a hajamat törölgettem szárazra. Ugyan úgy feküdt az ágyon, ahogy itt hagytam. Végtagjai a négy égtáj felé és békésen alussza az igazak álmát.
- Hé! – bökdöstem meg. – Ébredj! Nem mész fürdeni?
Persze választ nem kaptam, csak az egyik kezével elhessegette az enyémet, ezzel jelezve, hogy ne piszkáljam tovább, majd az oldalára fordult.
- Hahó! Legalább takarózz be!
Megpróbáltam alóla kiszedni a takarót, de ez se ment könnyen. Végül elkapta a karom, majd kispárnának használva ráfeküdt.
- Ez most komoly?! – kiáltottam fel.
Nagy nehezen, de sikerült a fejét rátennem a párnára, így kiszabadítva a karom. Dórit átgurítva a másik oldalára, a takarót is sikeresen kiszedtem alóla, s betakartam vele. Nem igaz, hogy nem kelt fel még erre se! Nem morogtam tovább, csak lefeküdtem én is, a saját helyemre. Szépen, kényelmesen elhelyezkedtem, majd becsuktam a szemem, s vártam, hogy végre átlépjem én is az álmok birodalmának kapuját.
Már félálomban lehettem, mikor valaki az utcán nagymenőnek érezte magát és a motorjával kezdett el szenvedni. Komolyan elhatározták, hogy ma ne aludjak semmit?!
Mérgemben kipattantam az ágyból és az ablakhoz mentem, hogy kiderítsem ki az az őrült, aki éjjel 2-kor alvás helyett az országutakat szántja.
Az utcán egy hatalmas zöld motor állt, amin látszott, hogy ez nem egy utcai jármű. Az oldala különféle koreai és japán szponzorok logóival volt tele - meg kell hagyni elég menő volt. A színéből és formájából ítélve egy Kawasaki lehet. Ennyit még én is meg tudok mondani ránézésre. Mondjuk, ez nem is véletlen, hiszen apukám és öcsém motor- és autó örült, így rám is ragadt egy-két dolog.
A motoros ruhájának és bukósisakjának színe megegyezett a motoréval, amit az imént állított le, és a gépet megkerülve elindult a szállásunk bejárati ajtaja fel.
- Ez az őrült itt lakik? Ez azt jelenti, hogy nap, mint nap el kell viselnünk, hogy éjjel versenypályává változik a környék?! – az álom egy szempillantás alatt ki ment a szememből, és rögtön a köntösöm és egy papucs után kezdtem kutatni.
A papucsba belehuppanva a szemem sarkából odapillantottam Dorotira, aki halkan szuszogott az igazak álmát aludva.
- Ö miért nem ébredt fel erre a zajra? - néztem őt irigykedve, ahogy az álmok világában barangol.
- Igaz is, el kell csípnem azt a fickót, és beolvasnom neki! Itt nincs csendháborítás?! – mérgelődve rántottam fel az ajtót, és határozottan lépek ki a folyosóra.
A recepció irányába indultam el, ott úgy is el kell mennie, attól függetlenül, hogy az épület melyik részében lakik.
- Fejemben már lejátszottam a párbeszédet, hogy hogyan osztom ki, és mondom meg a magamét… Hihetetlen, hogy ennyire nincs tekintettel másokra! – forrtam magamban, ám hirtelen ismerős berregés zökkentett ki mérgelődésemből.
Az utolsó lépcsőfokhoz érve újra felhördülni hallom a motort.
- Ugye most csak viccelsz velem?! – meggyorsítva lépteimet, szinte futva vágódok a szálloda bejárati ajtajának, de az utcára érve már nem látok mást, csak az egyre távolodó piros lámpát a füstfüggönyön át.
Talán ő a szellemlovas, vagy mi az Isten?
~.~.~
Reggel enyhe rázogatásra ébredtem, de még nem akartam kinyitni a szemeim, így átfordultam a másik oldalamra. Éreztem, amint valami felém magasodik, majd hideg vízcseppek esnek az arcomra. Elsőnek csak letörölgettem őket, de a harmadik ilyen mozdulat után már igazán kezdett idegesíteni, így egy nagy lendülettel felültem.
- Miért nem aludhatok?
- Bocsi, hogy felébresztettelek, de ugye nem hagytad otthon a hajszárítót?
Furcsa volt ez a kérdés. Hirtelen be se tudtam azonosítani kitől érkezett. Próbáltam minél inkább kipislogni a szememből az álmosságot, de előttem akkor is csak Doroti állt, vizes hajjal és vizes pólóval, mert arra is lusta volt, hogy a törülközőt a haja köré csavarja.
- Komolyan te keresed a szárítót? Kora reggel? – dörzsöltem a szemem. Ez nem volt jellemző Dórira. Vagy még mindig álmodom?
- Nem akarok sokáig vizes hajjal állni, ezért gondoltam, hogy beszárítom gyorsan, mivel reggel voltam fürödni. Utálok reggel fürödni! – sorolta, miközben a táskámat pakolta ki.
- Este mondtam, hogy menj el fürödni, de te csak átfordultál a másik oldaladra. Na, menj arrébb – sóhajtottam, mialatt kikeltem az ágyból és odasiettem barátnőm mellé.
Kivettem a hajszárítót, majd odanyújtottam barátnőmnek. Amint megkaparintotta el is tűnt a fürdőben. Ha már így felkeltem én is, akkor már felöltözöm. Gondoltam magamban. Kivettem egy sárga pólót és egy farmert a táskámból, meg a szükséges kellékeket még. Amíg vártam, hogy barátnőm készen legyen, addig benéztem a főzőfülkébe, hogy egy kávét készítsek magamnak. Meg is bántam. A szekrényekből is olyan fura szag áradt, ahogy valami pohárszerűséget kerestem magamnak. Ez így nem maradhat! Döntöttem el. Amint felöltözöm, ki kell takarítanunk! Meghallottam, hogy Dóri kijött a fürdőből, így gyorsan be is slisszoltam a helyére.
~.~.~
- Na, készen állsz? – kérdeztem teljesen felfegyverkezve, a főzőfülke ajtajában.
- Aham! – bólintotta társam.
- Akkor vágjunk bele!
Felkaptam a földről a vödröt és a szivacsot, hogy elkezdjünk takarítani. Ránézésre semmi különös piszok nem volt, így egy kicsit könnyebben fogtam hozzá, bár ez nem igazán volt elmondható barátnőmről is. Fintort vágva kezdett neki a takarításnak.
- Tudod sose gondoltam volna, ha egyszer kijutunk, akkor ez lesz az első dolog, amit csinálni fogunk – panaszolta, miközben kinyitotta az egyik szekrényt.
Belemártotta szivacsát a tisztítószeres vízbe, aztán a szekrény belsejét kezdte sikálni vele.
- Ha megnyugtat, én se erre számítottam! – próbáltam békíteni. – De ne panaszkodjunk, mert így is kint vagyunk, még ha ezzel is kell kezdenünk.
- Gondold el, mennyi minden másra költhettük volna azt a pénzt, amin a tisztítószereket vettük!
- Ne morogj már! – szóltam rá. – Örülj neki, hogy legalább arra a kis kajáldára rátaláltunk, különben most korgó gyomorral kellene sikálnunk – mondatom végén én is elhúztam a szám, mert valami nyúlós trutyit kotorásztam ki a szivacsommal a hűtőből. – Én így tuti nem főzök!
Barátnőm el is kapta a tekintett rólam, azaz a nyúlós izéről, egy „Fúj!” felkiáltással, és inkább a saját feladatával törődött. Úgy 15 perc múlva szépen készen is lettem a hűtővel, már az utolsó simításokat végeztem, így szinte bebújtam a hűtőbe, mikor Doroti felkiáltott, én pedig bevertem a hűtőbe a fejem, úgy megijedtem.
- Mi van már? – most én morogtam, amíg a fájó fejemet dörzsölgettem.
- Fúj! Fúj! Fúúúj! – szajkózta, míg a kezét rázta folyamatosan.
- Mit csinálsz?
- Belenyúltam valamibe! Ragad és még büdös is!
- Menj, mosd le! – ajánlottam neki.
Nem is kellett kétszer mondani. Úgy rohant ki a konyhából, mintha puskából lőtték volna. Visszafordultam, hogy befejezzem a munkámat. Már a piszkos vizet öntöttem ki, amikor meghallottam Dóri sikítását.
- Vivi, gyere gyorsan!
Mondanom se kell, hogy úgy rohantam, mintha egy bika kergetne. Alig tudtam megkapaszkodni a fürdő ajtófélfájában.
- Mi a ba…
Nem tudtam eldönteni, hogy a látvány vicces vagy inkább sajnálatra méltó. Végül az első mellett döntöttem, és kitört belőlem a nevetés.
- Nem vicces!
Doroti hadakozott a vízzel. A csapból minden felé, sugárban jött a víz, mire barátnőm, már teljesen elázott. Meg természetesen az egész fürdő is. A kezével próbálta vissza elszorítani a csapot. Csak épp nem jött össze neki. Én meg már a hasamat fogtam úgy nevettem.
- Segíts már! – kérlelt. Na jó, ellent mondást nem tűrően követelte.
- Jó, jó! – egyenesedtem fel.
Elsőnek próbáltam megszemlélni, hogy honnan jöhet a víz. Nyújtogattam össze-vissza a nyakam, de annyira ömlött a víz, hogy semmit nem láttam. Közelebb sétáltam és próbáltam elzárni a csapot. Minden irányba forgattam a csap gombjait, de sehogy nem akart elzáródni. Már én is tiszta víz voltam.
- Hozok valami rongyot, csúszik a kezem.
- Jó, csak siess!
Gyorsan kiszaladtam a bőröndhöz és elővettem belőle egy kisebb törülközőt. A helyzet még mindig nem változott a mosdónál, de hátha ezzel sikerül. Minden erőmet összeszedtem, hogy sikerüljön elfordítani. Már kezdtem feladni, mikor végre megmozdult, majd el is zárult.
Barátnőm, amint észrevette, hogy már nem spriccel a víz, le is roskadt a földre. Követtem a példáját.
- Elegem van! – fordult felém. – Inkább menjünk valamerre, majd később folytatjuk a takarítást.
Beleegyezésül csak bólintottam, s elmosolyodtam.
- Hogy sikerült?
- Mi? – nézett rám.
- Ami történt a csappal – böktem fejemmel a mosdókagyló irányába.
- Csak megnyitottam a csapot, mire életre kelt – magyarázta nagy beleéléssel, de még a karjaival is mutogatott hozzá. Újra elnevettem magam.
.
